Távol a Fától

Teljes mű / Kész

Vállamra üllt egy falevél;
Kócos, aranyfátylas angyal.
Nyáron zöldellt, most félig él...
Még telve van illattal!

Lesöpörném, de rám tapad,
mintha fontos lennék neki. 
Fölemelem; kicsiny és szabad.
A figyelmem keresi.

Àtível köztünk egy ősi híd,
fényből, ès nemes örömből.
A természet szólít, ès szeretni hív.
Törődést épít a közönyből.

Leülök egy elhagyott padra.
Hajamra koszorút sző a Nap.
A levélkét tenyeremben tartva;
hagyom, hogy titkaink találkozzanak.

Törékenységén játszik a szél.
Szelíden ujjaim közé veszem.
Békésen pihen; itt nem fél.
Nem sodorja el tőlem, semmi sem.

Szívemmel nézem; az tisztán lát.
Apró teste zizegve mesél.
Mennyire szerette otthonát
- a Fát.
S mi lesz vele, ha eljő a Tél.

Suttogja, mit látott a Fa alatt;
Mosolyt, könnyet, szerelmeket.
Ismerte az Embert, ki a parkon áthaladt,
de Őt, nem fejtette senki meg. 

- Engem megismersz Te kis varázs?
Kérdezem némán magamban.
- Jön a tél... Bennem nincs parázs.
Az én Fám, már örökre távol van.

Érezte lelkem làzadó ritmusát.
Elmém hullámzó táncàt.
Mélységeim méltóságát,
Harcaim lehulló àlarcát.

Baràtok lettünk, Ő meg Én.
Eltettem lágy, meleg zsebembe.
Ha elszárad, száradjon szívem peremén.
Így örökzöld maradhat emlékeimben.