- Fülszöveg
Így múlik a világ dicsősége.
Egy serbli tündöklése és bukása.
szerző
Rongyos rekviem, egy biliért
nincs
Teljes mű / Kész
Rongyos requiem egy biliért.
Pamflet, amely után Leacock is megnyalná. Egy éjjeliedény, fénykora és
hanyatlása és föltámadása. Műfaja: gyászmisébe bugyolált, önsajnálat.
Egyszer voltam! Hol nem voltam? Egy éjjeli szekrényben voltam, éjjeli. Leány,
azaz fiúkori nevemen, serbli. Amely név utolsó szótagjának becézéséből vagyok
most, bili. Illetve éjjeli. Igen, ahogy mondom, éjjeli. A nappali? Nappalinak ott
van a konkurencia a budi.
De menjünk tovább! A kényelmes lakásomban a éjjeliszekrényben, azért van
egy kis szín. Amikor kivisznek. Olyankor látok egy kis világot. A
szekrényemben büszkén álltam. Az oldalam kevélyen meredezett. A karimám,
mi mindent látott? Meg érzett! Az a sok puha, meg szattyán alrész. És ott van a
fülem. Hej, az meg aztán mimindent hallott? Hangosan hallotta a mimindent. A
kisasszonyok vékony lehelete: phö! A nagyságos asszonyom, kevély purcintása.
Olyankor repedt az angin, szakadt a sifonér! Nem akarok indiszkrét lenni, de a
teljesség mián el kell pletyiznem, hogy egyszer, amikor rám ereszkedett,
fölnéztem. Hát láttam vagy öt kiló bozontos szín muffot.
Rátérve a gazdámra büszke, szakadozott hangrobbanásszerűt durrantott.
Ilyenkor majd szétesett a fejem. Azt viszont szerettem, ahogy ünnepélyes
komorsággal rám ült és rágyújtott a cigire és trónolás közben, újságot olvasott.
Meg még volt egy titkos ötlete. A kis poronty&aacu
Rongyos requiem egy biliért.
Pamflet, amely után Leacock is megnyalná. Egy éjjeliedény, fénykora és
hanyatlása és föltámadása. Műfaja: gyászmisébe bugyolált, önsajnálat.
Egyszer voltam! Hol nem voltam? Egy éjjeli szekrényben voltam, éjjeli. Leány,
azaz fiúkori nevemen, serbli. Amely név utolsó szótagjának becézéséből vagyok
most, bili. Illetve éjjeli. Igen, ahogy mondom, éjjeli. A nappali? Nappalinak ott
van a konkurencia a budi.
De menjünk tovább! A kényelmes lakásomban a éjjeliszekrényben, azért van
egy kis szín. Amikor kivisznek. Olyankor látok egy kis világot. A
szekrényemben büszkén álltam. Az oldalam kevélyen meredezett. A karimám,
mi mindent látott? Meg érzett! Az a sok puha, meg szattyán alrész. És ott van a
fülem. Hej, az meg aztán mimindent hallott? Hangosan hallotta a mimindent. A
kisasszonyok vékony lehelete: phö! A nagyságos asszonyom, kevély purcintása.
Olyankor repedt az angin, szakadt a sifonér! Nem akarok indiszkrét lenni, de a
teljesség mián el kell pletyiznem, hogy egyszer, amikor rám ereszkedett,
fölnéztem. Hát láttam vagy öt kiló bozontos szín muffot.
Rátérve a gazdámra büszke, szakadozott hangrobbanásszerűt durrantott.
Ilyenkor majd szétesett a fejem. Azt viszont szerettem, ahogy ünnepélyes
komorsággal rám ült és rágyújtott a cigire és trónolás közben, újságot olvasott.
Meg még volt egy titkos ötlete. A kis porontyának, karácsonyra, a fa alá, zenélő
bilit akart csinálni belőlem. Az volt a heppje, hogyha a lurkó pottyant, akkor
szólaljon meg a Rákóczy-induló. Azt nagyon imádná, ha a kicsi, vékony csengő
hangon énekelné. "Vakpali, vakpali mindent lát." című világslágert. Hívott is
egy informatikust, aki örömömre, megállapította, hogy a C-meghajtómra
telepítendő sztereó surrand fáil, túl nagy. Nem fér el a romomon. Így tehát,
ugrott a sebtében, serblibe telepített, Music Halle ötlete.
Tovább nézve a sort, azért volt egy hiányosságom. Kicsi voltam.
Gyerekkoromban keveset raktak belém, ezért maradtam fejletlen. De hát
háborús idők voltak, 1944-et írtunk. Mindenki sovány volt. Az embereknek nem
volt mit enniük. Eszembe jutott egy híres háborús plakát. Egy ember fekszik
meztelenül az utca macskakövezetén, bepókhálósodott végbélnyílással. Hát ez
volt a helyzet! Nem csoda, hogy nekem nem jutott semmi. Az hogy kicsi
vagyok, azért is hátrányos volt, mert a gazdám jojoi bele lógtak a cájgba.
Olyankor szidott, hogy miért vagyok, olyan apró pöcs? Ő meg miért olyan nagy
pöcs? Meg a házi kedvenc a csau, aki, miután belém szagolt, csak annyit
lihegett, hogy vau!
Ez volt a fénykorom, amikor a cseléd fényesre pucovált. Csak úgy ragyogott
bennem, mosolyogva, fényes arccal az elégedett kupac. Furcsa egy bili szájából,
ilyesmit hallani. Megbecsült családtag voltam. Olyan tükörfényes, hogy a
gazdám többször bennem borotválkozott. Illetve rajtam. De hát az idő múlik.
nevezi. A nyáj tagjait meg bárányoknak. Nem mondhatják azt, hogy birkák, de
valójában birka módjára viselkednek. Szófogadóak, türelmesek. Ha az úr,
csapást mér rájuk, birka módjára, eltűrik, és nem háborognak. Birkák ők,
mondom néktek, birkák, csak éppenséggel nem bégetnek.
A tíz parancsolat egyike, hogy isten nevét a szádra ne vegyed, miközben a hívők
állandóan istent emlegetik. Ez káromlás.
Az úr teremtette a világegyetemet, amelynek lakója az úr is. Az urat ki
teremtette? Ő is szeplőtelenül fogant. Csak a föld sok milliárd lakója, szeplős?
Segíts magadon az isten is megsegít. Ha már segítettem magamon, akkor az
istennek, mi segíteni valója maradt?
Asziszi templomában az imádkozó hívőkre az isten földrengéssel borította a
templomot. Azt mondták, hogy a sok halott, próbatétel volt a hívőknek.
Bolond az az isten, aki pusztítja a híveit. Másrészről, hülye az a hívő, aki olyan
istent imád, aki csak folyton veri őt. Az a sok emberélet, amely az istenek
engedélyével, segédletével pusztult el. A sok istenek által megáldott, gyilkos
fegyver. Visszatérve a Keresztény vallásra, az horror a javából. Egy keresztfán
csüngő agyonszurkált, odaszögelt vérző test és tüskekoszorúval megszurkált fej,
az bizony horror. Azt mondják a hívők, hogy Jézus a mi bűneinkért áldozta föl
magát. Krisztus kereste a bajt. Mindig oda ment, ahol veszélyben érezte magát.
Aztán csodálkozott, hogy megkapta a magáét. Krisztus a saját hüjeségének lett
az áldozata. Meg milyen önfeláldozás az, amikor harmadnapra föltámad és
vígan éli az életét tovább agitál, tovább hívja maga ellen a sorsot. Ez a
föltámadás az, amitől hiteltelen, az hogy egyáltalán a világon volt és a krisztusi
mese csak a papok kitalációja, hogy rémisztgessék vele a hívő, birkákat. Azt is
tanítják, hogy Krisztus Isten gyermeke. A sok birka, azt is elhiszi, hogy Jézus,
Isten gyermeke. Ha az Istent, akitől szeplőtelenül fogant Józsefnek hívták és ács
volt, akkor valóban igaz. Ellenben az is igaz, amit a nagymamám mondott. Hit
nélkül, mint a szalma, nem lehet élni. Én is hiszek, de nem a vallásban, hanem
abban az erőben, ami a mindenséget létrehozta, és engem is létrehozott. Amely
erő a világra segített, amely majd kivezet, hogy helyet csináljon egy olyannak,
amilyen én vagyok. Amely erő, este elaltat, és álmomban a szívemet dobogtatja
és levegőt ad. Lélegzethez juttat. Amely erő reggel fölébreszt. Amely erő
szeretni hagy és embert formált belőlem. Ennek az erőnek semmi köze a papok
által kitalált eszközhöz a valláshoz, Krisztushoz az Úrhoz, ezekhez az
eszközökhöz, amelyekkel biztosítják a hatalmukat az emberek fölött. Hogy isten
és papfélők legyenek. Számomra világos azoknak a tudósoknak, politikusoknak
a viselkedésük, hogy fennen hangoztatják, mennyire hisznek istenben és a
vallásban. Kérdem, hogy lehet materialistaként gondolkodni, miközben Istenben
hisz. Az nem derül ki, hogy melyikben. Jézusban, Allahban, Mohamedben.
Mindig abban, amelyik hívő előtt népszerű akar lenni. Mert sokkal szélesebb az
embere között a buta réteg, akikkel könnyebb bármit elhitetni, mint a
gondolatokat megszűrő művelt embertömeg. Mindegyik vallásnak egy istene
van. Akkor melyik isten az isten. És van e olyan, aki az istenek istene?
Mostanra megkoptam. Meg aztán az asszonyom szeretője, az a tróger,
illegálisan, egy nagyot durrantott belém. Mintha a villám csapott volna le, úgy
oda pörkölt a fülem mögé. Kínomban, megrepedtem. Az anyagom is elfáradt.
Már nem bírja úgy megtartani nemes tartalmát, mint Régen. (vagy Brezsnyev).
Ki is dobtak a szemétbe a háziak. Hálátlanok, pedig mennyit senyvedtem
alattuk. A cseléd az, nagyon gyűlölt. Amikor kilökött, csak annyit mondott
kategorikusan és nyomatékosan: szaros dög, meguntalak pucolni! Szarni beléd!
Hülye! Dögölj meg!
Bilink ott feküdt, nyomorultan szegényen, egy fillér nélkül a zsebében, éhesen,
egy meleg kupac nélkül a hasában. Fáradtan, teljes kiszolgáltatásban a
legyeknek, akik kegyetlenül marcangolták a régi szép időkből ottmaradt
hamikájukat. Szóval, megfogyva, bár de törve nem. Lelke malasztra vágyott.
Várta, hogy Andy Vajda fohászkodjon érte. No lám csak fohászkodott is, mert
egy hajléktalan megjelent. Mustrálgatni kezdte a copfstílusú, klasszicista
formáját. Fölvette és belenézett. Aztán belészagolt. Körülnézett, hogy nem látja
e valaki és sebtében, belerakta a Tescós bevásárló kocsijába, amit frissen lopott.
Bilink bevackolta magát a koszos rongyok közé. Most, hogy sorsát látta jobbra
fordulni, úgy döntött, hogy flancol egyet. A közönséges bilit, az előkelőbb
Billyre változtatja, aminek értelme is van, mert Albion honban, Vilit jelent.
Ezáltal kialakul az inkognitója is, ami konkurencia mián volt fontos. Nos Billy
Vilinken a hajléktalan beragasztotta a repedést és ünnepnapokon elkezdte
használni. Billynk tátott szájjal élvezte a régi szép idők, gyönyörét. Hát, ha a
nyájas olvasó, látta volna Vili arcán, illetve a fenekén azt az elégedett ragyogást,
azt az egész estét betöltő mosolyt, amelyben fültől-fülig ért a szája, hát szavamra
mondom pityeregni kezdett, volna az elérzékenyüléstől. Billy Vilink a mennybe
szállt. Végre elfoglalhatta a helyét a felső tízezer bili között. Hála neked Andy
Vajda! A fohászod, csodát tett! Andy gyerek! Brávó!
--
Az úr és az ördög. Én még az a korosztály vagyok, aki az iskolában részt vett,
hit és erkölcstan órákon. Akkor még gyermekfejjel, elhittem, amit a papoktató
mondott. Már felnőttem, más a helyzet. Már van saját gondolatom. Gyerekként
nem volt. Kezdem a futtatását. Uram, bocsásd meg a vétkeimet, és ezt az írást,
miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek ésaz ellenünk íróknak.
Hogy továbbra is büntetlenül az úr általi megbocsájtás biztonságában
vétkezhessek és az ellenem vétkező és író is ugyanígy vétkezhessen és írhasson,
ellenem. Ne vígy minket a kísértésbe. Megyünk mi magunktól is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Ha nem dolgozom az úr nem ad
nekem kenyeret. Azon kívül cukros vagyok, a kenyér nekem, méreg.
Az úrnak többet jelent egy megtért báránykája, mint száz akolbeli. Ha szó
szerint értelmezem, akkor minél többet kell tévelyednem, hogy az úrnak egyre
többet jelentsek, mint a többi birka. Az se véletlen, hogy az úr a híveit nyájnak
A nem mindenkinek tetsző gondolataim ellenére, mindenki, abban hisz, amiben
akar. Meg én is.
--
A háziasszony bosszúsan konstatálta, hogy megint elromlott egy
villanykapcsoló. Kihívott egy szerelőt, aki tíz perc alatt megjavította. Megírta a
számlát. A háziasszony elégedetten kifizette. Alighogy elment a szakember, a
kapcsoló újból bedöglött. Az előző szerelőhöz, már nem volt bizalma, kihívott
egy másikat. Az kijött és tíz perc alatt rendbe hozta a kapcsolót. Kiállította a
számlát és a háziasszony elé rakta. Ő bosszúsan, de fizetett. Alighogy a
szakember kitette a lábát, mintha a kapcsoló erre várt volna, újból taccsra ment.
Ekkor előkerült a fiam. Fiam, szólt a férjurához, nem néznéd meg ezt a szakadt
kapcsolót a szerelők nem bírtak vele. A férj megigazította a fedelet, mert az
lógott bele a gombba és lefogta. A férj uram diadal ittasan kiállította a számlát
és odatolta asszonya orra elé. Mire a feleség megvizsgálta és egykedvűen
közölte: a számla nem felel meg. Az APEH nem fogadja el! A férj: nem fogadja
el? Hát ez szemétség. Akkor egyezzünk ki, egy tepszi barackos lepénybe!
--
Egy verőfényes szép nyári napon, Marika a zsenge leány, kinn feküdt a strand
füvén. Egyszer csak egy béka, egy levelibéka. De mostantól kezdve nevezzük
bátran, punci békának. Szóval és tettel egy punci béka ugrott a lenge
fürdőruhájának a bugyinkójába, épp a lába közé. Ijedtében fölkiáltott: segítség
béka! Majd kis szünet után szelídebben. Békácska! Ezt meghallva egy gavallér
odaugrott, hogy kivegye a békát. Elkezdett keresgélni a kritikus helyen, közben
bemutatkozott: Sándor vagyok! A nő érezte a keresgélő kapirgálását, fölkiáltott:
Sándor! Hagyja abba! Kérem! Majd egy kis szünet: Csinálja csak. Sanyika!
--
Tartózkodtam a nagy szavaktól, de kisebb szavakkal nem tudtam leírni, azt, amit
le akartam.
Indiai anziksz. Egy turistaként Indiát járt ismerősöm lelkendezve elmesélte,
hogy micsoda társadalmi különbségek vannak ottan. Micsoda kontraszt a
szegénység és a gazdagság között. Ott a tér az idő és a szegénység, végtelen. És,
hogy valaki, minél szegényebb, annál boldogabb. India a pompa és a mocsok
országa. A pompát a gazdagok, míg a mocskot és a gazdagokat a szegények
termelik. Két hétre indusunk, elmesélt egy általános esetet, amikor egy bicikli
hajtányos riksában ülve, egy fiatal fiú tekert hegynek fölfelé a fáradtságtól
kimerülve, lógó belekkel. Bizonyára étlen szomjan, mert a külsejéből ítélve nem
volt agyontáplálva. A turista szerint, ennek a fiúnak, úgy, mint sokmillió
sorstársárnak, az arcáról, csak úgy sugárzott a szegénység adta boldogság. Ez a
fiú, aki a gazdagok szemében a fél állati réteg, ez most nyugaton az
iskolapadban ülne. Most pedig hegynek fölfelé utolérte, száradt, csont sovány
lihegő ősz apját, akinek tekintetében futólag fölfedezte saját szemeit. Ekkor
döbbent rá, saját rohadt jövőjére. Szerette apját, akinek a riksázással az egész
életének eredménye, az ágyékkötője, meg az izzadt turbánja. Tudja, hogy már
nem sokáig húzza sem a riksát, sem az éltét. Nem tudja, hogy honnan szedi elő a
háromszáz kiló fára valót, amivel elégetik és a földi maradványait, utolsó útjára
a Gangesz habjaiba vetik. Azt viszont tudja, hogy akár öt kiló fa híján, nem
adják meg a végtisztességet apjának. De neki sem.. Ezek a túlvilág árai. A
révész be se veszi a csónakjába merev utasát, ha a két ezüstpénz helyett az egyik
pénz, réz. Rézpénzért nincs út a holtak szigetére. Ahogy ránézett apjára, meg a
két túlsúlyos turistára, apja bánatos tekintetében nyoma se volt a nyugati turisták
által bemagyarázott, boldogságnak. Amint a fiú elhaladt mellettük a két kupac
zsírszalonna egy leereszkedőt biccentett. Ha boldogságról beszülhetünk, akkor
azok boldogságát vehetjük számba, akik a riksában elégedetten terpesztik,
dagadt seggüket és tokásan, hamva vesztetten, ránceltüntetőkön élő, kéjsóvár
tekintettel gyönyörködnek abban a lényben, aki helyett, ha egy állat vonszolná a
hegynek a kocsit, azt is jobban sajnálnák. De hát ő sajnos nem állat, ő ember.
Turistáink, még abban is biztosak, hogy ez a fiú hálát adhatna nekik, hogy
húzhatja őket, mert ha ők nem lennének, akkor a fiú éhen halna. Azt hiszem,
hogy ez a szerencsétlen pária a lelke mélyén érzi, hogy neki jobb volna, ha a
világon se lenne. Pedig valójában ő tokásságuk, okozzák e lény egész életén
áthúzódó szenvedését. Miközben a riksa ringatja a dagadékok fonnyadt valagát,
ők, saját magukat, abban az illúzióban lengetik, hogy nincs e néposztálynál
boldogabb lény e földön. Ezzel mintegy megváltva a lelkiismeretüket a bűn
terhétől, attól a bűntől, hogy miközben szegény pária félholtan, a hegynek
fölfelé szenved, ők remekül érzik magukat a bőrükben.
--
Az illatszakma, kifejlesztette a különleges alkalmakra a bűzös dezodorokat. Így
például a tehénszar a lószar és a disznószar szagúakat. Mindegyik, más
alkalomra való. A legenyhébb a tehén lepény szagú, például, olyankor kerül a
hónalj alá fújásra, amikor a férj nem akar valahová elmenni, de a feleség
ragaszkodik a megjelenéshez. Ilyenkor a bűz befújás miatt a társaság illatozóbb
tagjai elhúzódnak. Ezek után a férj elmondhatja: látod anyukám elhúzódnak
tőlem. Fölösleges volt idejönnöm!
A következő dezodor a lószarszagú. Akkor jön a képbe, amikor nem kívánatos
vendéget kényszerül az ember fogadni. Ilyenkor nem kell száradt lócitromot a
hónalj alá gyömöszölni, elég, ha a házigazda, egyet befú. Ekkor a persona non
grata, menekül.
Erre a dezodorra kell bejegyezni azt az esetet is, amikor a fiú fölcsinálja a lányt,
de nem akarja elvenni. A lányos szülők viszont ragaszkodnak hozzá. Na
ilyenkor is jön a lócitrom illat. A fiú megérkezik. A lakásban büdös lesz. Az
örömszülők, nem örülnek, csak szaglásznak. A gyanú a macskára és a kutyára
terelődik. De hát ők nem ilyen penetránsan büdösek. Ekkor orrilag eljutnak a
bűz forrásához, a vőlegény gyanúhoz. A fiú elérte a célját. A szülők hirtelen
fölkiáltanak: na, ilyen büdöshöz nem adjuk a lányunkat. Ő illatosabbat érdemel.
És némi elégedettséggel fölszólítják a vejkó jelöltet: na, húzzon innen francba!
Bűzölögjön máshol!
A harmadik dezodor típus a disznószarszagú. Jellegénél fogva a
legagresszívabb. Ehhez a bűzhöz a legméltóbb az az illető, aki a kölcsönt jön
behajtani. Ez a spré, ilyenkor aranyat ér, mert még alattomos is. Vigyáz arra,
hogyha a behajtónak az orra balmenetes, akkor a szagtól, nehogy
lecsavarodhasson. A jobbmenetes orr sem sokkal előnyösebb. Talán egy picivel
jobban élvezi a vertikális szagokat. A balmenetes inkább a horizontálisakra van
vertifikálódva. Az adósnak, ilyenkor ajánlatos nemcsak a hónalja alá befújni a
finomságból, hanem a hegyiség levegőjébe is spricceljünk a cájgból. A
függönyökre és a szőnyegekre is. Előtte ellenőrizzük a nyílászárókat, hogy a
nemes anyag, nehogy kiszökjön és pocsékba menjen. Ekkor elérjük azt, hogy az
emberünk nem hogy nem kér pénzt, de még ő fizet, hogy a büdösből
elmenekülhessen. Hogy mi is elmenekülhessünk, ilyenkor legjobb eladni a
lakást. Orrpoliposnak. Aki nem érez szagokat.
--
Szerző további művei:
-
Regény novella
Toldi Nagy Miklós Kórház az EU- szélén -
Jegyzet filozófia
Toldi Nagy Miklós Humorparádé -
Regény esszé
Toldi Nagy Miklós Boglyák hűvösében száz, meg... -
Jegyzet pszichológia
Toldi Nagy Miklós Azt mondta a Jenő...