Kik vagyunk mi, emberek, és a sokszor ismételt kérdés; mi céllal létezünk?
Ha válaszolnod kéne arra, hogy ki vagy, Te mit válaszolnál?
A legtöbben valószínűleg bemutatkoznának; kezdenék a nevükkel, születési dátumukkal, sorra vennék életük legfontosabb állomásait, iskoláikat, bizonyítványokat, mesélnének hobbijukról, megemlítenék a rájuk legjellemzőbb tulajdonságokat, esetleg beavatnának körülményeikbe.
Netalántán, tennék mindezt egy leheletnyivel szabadabban, mint egy állásinterjún.
De biztos, hogy „csak” ennyi vagy?
A közelmúltban többen is megkérdezték tőlem, hogy szeretem, ha szólítanak. Amikor erre a kérdésre azt a választ adom, hogy „úgy szólítasz, ahogyan szeretnél”, általában meglepődnek és nem is értik.
Pedig a megszólításomba rendszerint sosem szóltam bele.
Nem csak, hogy mindenki máshogy lát, egy kicsit én is másnak érzem saját magamat mindenki mellett. Az alaptulajdonságaim persze mindenki mellett ugyanazok. De vannak bizonyos megnyilvánulások, melyek rugalmasan alakulnak bennem, annak függvényében, hogy kivel beszélgetek.
Aki például őszinte, és ez meghatározó ismertetőjegye, az a legtöbb ember mellett az is marad. Nem erről beszélek.
A lélek vonásainak is van egy magja, ami széljárás függvényében sosem változik.
De ez a bizonyos őszinte ember, Jakab mellett, lehet szűkszavú, míg János mellett csacsoghat úgy, hogy be sem áll a kereplője.
Ezért nem fair megmondani, hogy ki, hogyan szólítson. Ez olyan, mintha meg akarnánk mondani embertársainknak, akikkel összesodor az élet, hogy milyennek lássanak. Vagy éppenséggel, hogy mi, magunkat, milyennek lássuk a felénk tartott tükörben.
Az, hogy ki, hogyan szólít, egyfajta lenyomatot ad a kettőnk között lévő kapcsolatnak, és arról is árulkodik, hogy milyen szerepben jelenek meg előtte, vagy melyik a domináns személyiségjegyem, ami előtte kikerekedik.
Sokan azért nem szeretnék pl. a Mesi megszólítást, mert lekicsinyítő. Én elfogadom, hogy vannak olyan helyzetek, ahol és amiben, nem én vagyok a legnagyobb, legtapasztaltabb. Tudom, hogy egy adott helyzet önmagában nem árulkodik sem az emberről, se annak természetéről. (Az, ahogyan az adott helyzetben viselkedsz, már inkább.)
Ennél mindenki jóval összetettebb.
Egyébként nem kizárólagos az egyes megszólítások jelentése. A Mesi, Mese, Emese, Emi stb. nem mindenki szájából jelenti ugyanazt.
A szüleid – pozitív esetben – közös megegyezéssel elneveztek Téged is valahogy, amely nevet utálhatod, vagy szeretheted egy egész életen keresztül. Ennyi ideig fogod felkapni a fejedet, felhúzni a szemöldöködet, amikor valaki kiejti azt a két (három) szót a száján, ami a Te neved, és amit Te töltesz meg tartalommal.
De azon kívül, hogy a kiejtésével észleled, hogy hozzád beszélnek, valamit Neked címeznek, van annak egyáltalán jelentősége, hogyan neveznek?
Névelmélet ide, névelmélet oda, szerintem Gizi lehet egy sok mindent elveszített, alkohol problémákkal küszködő hajléktalan, és egy fél világot meghódító találmány felfedezője is.
Ez Gizin múlik.
Ráadásul több Gizi van.
Mi több, az egyes tulajdonságainkat is birtokolják többen, olyan is akad, akivel szinte hasonlóan rezgünk, az életutunk, az életünkbe beköszönő emberek összessége, persze csak a miénk; de vajon ezek lennénk mindössze? Egy mulandó villanás az Univerzumban?
A legvalószínűbb, hogy Te vagy mindenki, akivel találkozol, aki az életedre valamilyen formában hat, ráadásul a legkülönfélébb emberek által tartott tükörben, egy kicsit mindig más tulajdonságod erősödik vagy gyengül.
Minden egyes találkozás egy ujjlenyomatot hagy életed pályáján. Azt többen érezhették már, hogy az angyalok olykor emberi szájakon keresztül üzennek nekünk, de azt a tényt, miszerint minden emberi interakció terelget minket valamerre, mint a szél hordalékát, csak azok csíphetik fülön, akik képesek kicsiben is gondolkozni, akik nem csak a mérföldköveket látják, akikben létezik a képesség a pillangóhatás szövevényes hálójának kibogozására.
Sokkal többek vagyunk, mint saját élettörténetünk, személyazonosságunk, kapott, vagy időközben alakított tulajdonságaink. Aki ezekből felszabadítja magát, felülemelkedik rajtuk, képes úgy szemlélni magát, mint egy könyv írója, aki abba a szereplőjébe bújik, amelyikbe nem rest; felszabadul. Többé nem fogoly.
Felszabadulni pedig leginkább kapcsolódások által; a szeretet segítségével lehet.
Az igazság tehát az, hogy mindannyian, minden egymással létesített interakcióban, szellők vagyunk egy fogoly életében.
Nem csupán egy halandó vagy, van egy felsőbbrendű éned, aki egy másik síkon és dimenzióban létező tiszta energia. Mindenkinek, kivétel nélkül, van egy énje, nála, a földi síknál jóval magasabban rezgő.
És ez a sík annyival magasabban létezik az embernél, hogy abban a dimenzióban és világban minden én egy; egymással szorosan együttműködő, rezonáló, létező.
A művészi hajlamokkal rendelkezők biztosan érzik ezt a tényt. Rájuk különösen jellemző, egy úgynevezett testen kívüli jelenlét, amikor is egy percen belül képesek akár négy, vagy öt különféle ember bőrébe bújni, ellentétekben egyidejűben jelen lenni, a legszerteágazóbb életutakkal azonosulni. Mint a jó író: regényének minden szereplője, tulajdonképpen ő maga.
Milliószor feltehetik, vagy elmulaszthatják tehát még ezt a kérdést; kik vagyunk mi, emberek, és mi céllal jöttünk az általunk Földnek nevezett bolygóra.
Ha megkérdezitek, ki vagyok, azt fogom mondani: Fogolyán Szellő, azaz a magasabb rendű énünk együttese.
És szerintem, Te is Ő vagy.
Az élet értelmét pedig ez a kísérlet adja. Az, hogy ennek az egységnek a tudatában, megtapasztaljuk az egymástól való külön létezés, az újrakapcsolódás állapotát. Amíg ismét mind egyek nem leszünk.
Fogolyán Szellőről bővebben a Halálosan Szerelmesék c. novellámban olvashatsz.
