Temetőben

Teljes mű / Kész

A csendben áfonya illat áradt,
s a kristálytiszta, téli levegő
fagy kezével tépett le egy ágat,
s minden könnyű volt, minden lebegő.

Akartam ezt a hatalmas csended.
S a végeérhetetlen fájdalom
felénekelte bennem a rendet,
s angyalok hangján csendült fel dalom.

Az éjfél ölén megigazultam,
s a temetőkert sötétje ölelt.
Az apám sírjánál elfogultan,
kisfiú lelkem bőgve ünnepelt.

A csendben apám illata áradt,
s a keresztfák közt fagyos levegő.
A Hold az égen úgy összeszáradt,
mint december táján a legelő.

Némán haladtam régi sírok közt,
kedvese elé fut így szerető.
Utáltam a telet, és a rőt őszt.
Lépteimtől nyögött a temető.

A vég közel járt, s majdnem kioltott,
-emlőért kapkod így a csecsemő! -
Meggyújtottam egy mécsesnyi sorsot,
ami, ha nő az ember, vele nő.

S már nem éreztem az áfonyát se.
Csak sós könnyem nyaltam szájamon.
Nem láttam jöttemnek lábnyomát se,
csak magam láttam kripta-ágyamon!

Hisz idetérünk mi mindahányan,
ha már lejárt a nekünk szánt idő.
De ott ragyogunk minden kisleányban,
ha fölsír az Élet, és nagyra nő!