Bevezetés
Leonard Apanity fáradtan megdörzsölte a szemét, majd felnézett a monitor jobb alsó sarkára, amely alig kandikált ki az íróasztalra tornyozott papírhalom mögül. A képernyőn virító hármas és a mögötte lévő két nulla hideg kegyetlenséggel tudatta vele, hogy már megint átdolgozta az éjszakát. Felállt az asztaltól, és ahelyett, hogy lefeküdt volna, kiment a konyhába, hogy lefőzzön egy újabb adag kávét. Ahogy a gép kattogását hallgatta, szétnézett a lakásában. Minimalista stílusban rendezte be, amikor rendőrfőnöknek nevezték ki Reningtonban, és az óta sem változott benne semmi. A nappaliban álló kétszemélyes kanapé előtt terpeszkedő dohányzó asztaltól kezdve, a túlsó falra felszerelt TV-n át, a hálószobájában helyet kapott francia ágyig, minden csupán funkcionális volt, és alig rendelkezett bármilyen dekoratív értékkel. A falakon nem voltak képek vagy poszterek, így a fehér kopárságával szinte egy kórházhoz hasonlított. Egyedül a nappaliból nyíló irodának berendezett szoba volt alaposan berendezve, habár az ablakokon kívül minden függőleges felületet parafa tábla borított, rajtuk fényképekkel, akták másolatával, amik tele voltak aggatva sárga post-it darabokal. Hiába, ő még régimódi volt, mindent szeretett papíron látni, kézzel megfogni, és megjegyzésekkel illetni, hogy átlássa az összefüggéseket.
A helyiség további berendezéséhez egy fiókos íróasztal tartozott, rajta egy számítógéppel és egy lámpával. Az egyetlen ülő alkalmatosság az asztal előtt helyet foglaló gurulós szék volt. De ennél többre nem is volt szüksége. Hiába töltötte itt a legtöbb időt a lakásban, neki tökéletesen megfelelt ilyen kopáran és személytelenül. Egyedül egyetlen dolog foglalkoztatta, az pedig az esetek megoldása volt. Mennyi megoldatlan ügyet is zárt le eddig? Nagyjából nyolcat a két évvel ezelőtti kinevezése óta. De ezzel még közel sem volt vége.
Negyven éves volt, és végre azt a munkát végezte, amit mindig is akart. A gyilkossági csoportot vezette a rendőrségen, mégsem volt elégedett az életével. A pályája kezdetén történt tragédia beárnyékolta a teljes pályafutását. Valószínűleg ezért is szentelt ennyi időt a döglött aktáknak. Mindenki megérdemelte a lezárást, hogy végre tovább tudjon lépni. Bár, ami azt illeti, ő sosem kapta ezt meg. Talán ez adta a motivációját ahhoz, hogy a megoldatlan nyomozásokon rágódjon heteken vagy hónapokon keresztül. Csakhogy az előléptetésével rengeteg papír munka járt, amik mindig elterelték a figyelmét a folyamatban lévő ügyekről. A munka után végzett tevékenységéről már nem is beszélve.
Megdörzsölte a szemét, és megpróbálta ébren kivárni azt a maradék néhány percet, amíg a kávéja elkészül. Az a helyzet, hogy nem folytathatja már ezt sokáig. Nappal rendőrfőnök, éjszaka a megoldatlan esetek… Túl sok energiáját kötötték le, és túl keveset aludt. Viszont a kinevezése óta folyamatosan rémálmai voltak, amiktől amúgy sem tudott aludni. Akkor pedig miért ne hajszolja magát addig, amíg már energiája sem marad álmodni? Csak egyetlen másik megoldás létezett a problémájára, amivel azonban nem volt hajlandó kísérletezni. Hiába lépett feljebb a ranglétrán, ha egyszerűen képtelen volt megoldani az első ügyet, amit kezdőként rábíztak. Legalábbis egészen addig, amíg nem azonosította Emilyt. Csakhogy az őt leváltó nyomozó nem találta meg a tettest. Apanity pedig nem érezte magában az erőt, hogy elővegye az ügyet. Túlságosan érintett volt az esetben, és attól félt, hogy ha teljesen belemerül, nem talál mást, csak néhány üveg fenekét, végül pedig a saját pisztolyát a szájában.
Ennél a gondolatnál megrázta a fejét, hátha ezzel a felvetés maradékát is eltüntetheti az agyából, majd kivett a szekrényből egy új bögrét, és kétharmadáig töltötte tejjel, végül pedig kávéval. Ahogy belekóstolt az italba, elhúzta a száját, de emlékeztette magát, hogy nem ihat erősebbet, különben még azt a két óra alvást is megvonja magától, amit egyébként máskor mindig engedélyezett. Inkább visszaballagott az irodájába, de a gondolatait már azelőtt visszaterelte az esethez, mielőtt még az íróasztalához ért volna.
Lea Davison a kedvenc kávézójában ült, és mosolyogva figyelte a legjobb és egyetlen barátnőjét, ahogyan a szerelmi életéről csacsog.
- …, és legutóbb elvitt abba a puccos steak étterembe is. Életemben nem ettem még olyan jót! Utána nem győztem neki meghálálni, ha érted, mire gondolok – kacsintott Suzy.
- Hát, persze! – erőltetett még szélesebb mosolyt az arcára Lea.
Megpróbálta magát Suzy helyébe képzelni, ahogy boldogan beszélget a párjával az étteremben, majd az ízletes közös vacsora után hazamennek, hogy aztán együtt bújjanak ágyba, és együtt dolgozzák le az elfogyasztott kalóriákat. Csakhogy Suzytól eltérően Lea nem tudta elviselni a férfiak érintését, így még a gondolattól is libabőrös lett.
- Hé, Robnak van egy cuki haverja – rázta fel a gondolataiból Suzy hangja. - Ha gondolod, megpróbálhatunk összehozni egy dupla randit, hogy összeismerkedjetek – kacsintott.
- Nincs kedvem kikezdeni senkivel se – legyintett Lea.
- Mióta ismerlek, még nem is pasiztál igazán. Na jó, talán egyszer, de az se volt az igazi. Az is az én hibám volt. Pedig neked is csak kijárna egy kis kényeztetés! – kacsintott rá még egyszer Suzy.
- Tudod, hogy én jobban élvezem, ha a te szerelmi életedről hallok. Meg hát amúgy sem szeretem felhívni magamra a figyelmet.
Ahogy Lea megpróbálta hárítani a barátnője újabb próbálkozását, rájött, mennyi igazság rejlik abban, amit utoljára mondott. Tíz éve jött el Reningtonból, és az óta kerülte a feltűnést. A szökése után először feketén dolgozott, hogy legyen pénze lakásra és ételre, majd pedig papírokra. Ezek után folyamatosan költözött, míg végül megelégelte ezt az életet, és végre letelepedett. Miután sikerült egy irodai állást szereznie, nem volt miért tovább lépnie. Ennyi év után remélhetőleg már amúgy se találnak rá.
- Hahó, itt vagy még? – lengette meg a szeme előtt Suzy a kezét.
- Bocsánat, csak elgondolkoztam – pislogott Lea.
- Minden rendben van? – váltott Suzy aggodalmasra.
- Igen, minden oké – válaszolta Lea, habár minden idegszála tiltakozott a kijelentés ellen. – Nem lenne baj, ha most haza mennék? Nem igazán érzem jól magam.
- Persze! – Suzy megfogta a kezét. – Menj csak! Majd hívj fel, ha jobban leszel!
- Köszi! – állt fel Lea, majd kinyitotta a táskáját.
- Hagyd csak! Meghívtalak.
- Kösz!
Lea felkapta a kabátját a szék háttámlájáról, és még egy pillanatra átfutott az agyán, hogy szegény Suzy-t nem most először és valószínűleg nem is utoljára hagyja szó nélkül magára, de ők ketten ismerték annyira egymást, hogy ez ne legyen probléma. Habár Suzy nem tudott mindent a múltjáról, mégis megértő volt, amikor a pánikrohamok előtörtek a semmiből. Lea megkönnyebbülten ült be a volán mögé, és amikor megérezte az ismerős illatokat, némiképpen ellazult. Csakhogy ez még közel sem volt elég. Azonnal lezárta az ajtókat, bekapcsolta a biztonsági övet, majd beindította a motort, és elhajtott. Remélte, hogy a vezetés majd még jobban megnyugtatja, de tévednie kellett. A kezdeti remegés, amely egy időre visszavonult, most újra átvette a testét, és lassan átment folyamatos görcsökbe a karján, majd még tovább, egészen a válláig. A mellkasa és az orra azóta bizsergett, hogy beült az autójába. Jól ismerte ezeket a jeleket: egy újabb pánikroham kezdődött. Már csak az volt a kérdés, hogy hazaér-e időben.
Tíz év elteltével is rendszeres vendége volt az egész testét uraló remegés, mintha csak emlékeztetni akarná, hogy mit hagyott maga mögött. Tudta, hogy beszélnie kellene egy terapeutával, de sosem szánta rá magát eléggé. Hiába az orvosi titoktartás, vannak olyan dolgok, amelyeket jobb, ha nem oszt meg másokkal. Még akkor is, ha megőrül az emlékektől. Nem! Az lesz a legjobb, ha senki sem tud róla. A saját és mások védelmében. Akik ezt az egészet elindították, túl nagy hatalommal rendelkeztek, és ha fény derülne Lea valódi kilétére, utána jönnének. Akkor pedig vagy megölnék, vagy börtönbe csuknák. Attól függően, hogy ki találja meg hamarabb. Ha pedig mindez még nem lenne elég, megölt két embert. Habár, abban majdnem biztos volt, hogy a holttesteket eltűntették. A tetthely helyszíne pedig… Nos, oda rendőr be nem teszi a lábát. Talán soha.
Eközben a görcsös összehúzódások a karjában még erősebbek lettek, ezért Lea megpróbálta elterelni a figyelmét a korábbi gondolatmenetéről. Az utcát szuggerálva próbált még közelebb kerülni a lakásához, és elképzelni magát, milyen lesz, amikor végre hozzá jut a gyógyszeréhez. Habár nem örült a kábulatnak, ami a tabletta bevétele után lett úrrá rajta, kénytelen volt elviselni, hacsak nem akarta, hogy az egész teste úgy remegjen, mintha egy hűtőházban állna anyaszült meztelenül. Nem! Próbálta elégszer nélküle, de túl gyenge volt. A tabletta volt az egyetlen megoldás, még akkor is, ha sírva és teljes félelemben aludt el, mert a bénultság arra a helyre vitte vissza.
