A felhők, mint káráló öregasszonyok somfordáltak az augusztus 20-i égen, majd megriadva saját maguktól, gyors iramban, egyenként keletnek vették az irányt. Kutya rossz előérzetemnek engedve megbújtam a hűs terasz alatt. Ünnepnap volt, a család izgatottan készülődött az esti programra, már napok óta mindenki tudta: a faluban, akárcsak a fővárosban, tűzijáték készül.
A délután feszült eseménytelenségben vánszorgott, csak néhány megtermett esőcsepp borzolta fel a virágok méla közönyét, végül beosont a szürkület, és a gazdám egy érzelmes vállropogtatást követően rácsukta a kertkaput szorongó magányomra. Két lábbal felkapaszkodtam a kerítésre, és váltottam néhány ernyedt vakkantást a szomszéd haverral, de ő sem tudta leplezni fokozódó szorongását. A méla alkony halk köszönése csak növelte aggodalmamat, aztán az első fellőtt petárda még a nyüszítést is belém fojtotta. Eleinte csak elszórtan, majd teljes erőből hullott rám a fogságba ejtett égbolt minden szemete. A fülemben éles fájdalommal lüktetett a végítélet hangja, apróra szűkült pupillámon éles szúrással hatolt be a vinnyogó fényesség. Véget nem érő lüktetésétől a helyemre sunytam magam, de nem volt maradásom. Az apokaliptikus fényár pőrére vetkőztette a jól ismert fákat, a díszletté vedlett kert közepén fejvesztetten szaladtam néhány kört, majd pánikrohamom lélegzetvételnyi szünetében egy elektromos bányagép hatékonyságával utat ástam a „kutya biztos”kerítés alatt, és menekülőre fogtam. Agarakat megszégyenítő sebességgel a közeli erdő széléig nyargaltam, majd a dübörgés és fényzápor peremén görnyedt gömbölyödéssel bevackoltam magam egy bokor alá. Minden egyes robbantást és fényzáport összeszorított szemmel és behúzott nyakkal próbáltam túlélni. Aztán a bénult csend épp oly hirtelen állt be, mint a korábbi égszakadás, az erdő sötétje elsöpörte a pattogó robbanás utolsó sóhaját. Ekkor már a szemem, az orrom és fülem egyetlen sajgó tömbként nyomta a koponyám belülről, majd álomba ájultam.
Reggel leheletfinom kéz érintésére ébredtem. Az ijedség felpattintotta ernyedt szemhéjamat, és bambán a nemtelen idegenre meredtem. Keze barátságos szagú, hangja kérlelő lévén megnyugodva emeltem fel ólmos pofámat, és éledő szimpátiám jeléül csóváltam egy jelképeset. Ő kiédesgetett tétova aléltságomból, majd az éjjel szakadozó élményén tántorogva, zombiként követtem őt vissza a civilizáció felé.
A menhely fertőtlenítőszagtól bűzlött, és a csaholó nagy hangzavarban hagytam, hogy egy apró, sötét ketrecbe dugjanak. Behúzott farokkal, remegő végtagokkal vártam, hogy valaki elmagyarázza, mi történt velem, hová tűnt a családom, az otthonom. Mivel kínzó kérdéseimre két napig nem érkezett válasz, éhségsztrájkomat némasági fogadalommal nehezítettem, hol csaholó, hol nyüszítő társaim provokációi sem tudtak kizökkenteni teljes apátiámból. Nem ettem, nem ittam, csak a rövid sétákon a dolgomat végeztem el. Gondozóm villámlátogatásai és kötelességszerű támogatása kevésnek bizonyultak a túléléshez. Behúzódtam a nyirkos sarokba, ahol korgó gyomorral és sajgó lélekkel az örök kutyamezőkről fantáziáltam.
Negyedik nap megállt valaki a ketrecem előtt, árnyékot vetett amúgy is sötét jelenemre, közelebb hajolt, és ekkor a fertőtlenítőszag bástyáját egy ismerős illat rohamozta meg, nem hittem az orromnak, feltápászkodtam, és beleslukkoltam a levegőbe… Gazdaaa! Te élsz? Nem bírtam a belőlem előtörő érzelmekkel, vad farkas ösztönök vezérelte heves csóválásom kimerítette lesoványodott testemet, és nyüszítve, de boldogságtól mámorosan a ketrec falának tántorodtam. Gazdám sírással küszködve csitított, most már jó, megvagy Bogyó, ne félj semmitől, viszlek haza… A nyikorgó rácsajtó résében leguggolt hozzám, rám csatolta örök barátságunk pórázát, én ekkor már összeszedetten ugráltam fel hűvös arcához, nyalintottam kettőt frissen borotvált bőrére. Ő a fülem tövét vakargatva, mélyen a szemembe nézett, és a lehető legkomolyabb hangon kimondta hűsége rég várt bizonyítékát: Soha többé nem hagylak egyedül augusztus 20-án! Vakk, én pislogni is elfelejtettem.