Március tizedike volt, a születésnapom. A sokadik. Hideg volt, sötét felhők telepedtek a város fölé. ’’Hószagú’’ volt a levegő, holott már ilyenkor a tavaszt várja az ember. Anyám sokszor mesélte, hogy a születésem idején is nagy tél volt , s amikor vittek haza a városi kórházból a falusi árendás házba, a mentőautó nem tudott eljutni a házig a nagy hó miatt. Apám és anyám ott bukdácsoltak a térdig érő hóban a pólyába és vastag plédbe bugyolált csöppnyi testemmel . Szerencsére a harmadik ház volt a köves úttól és jött elénk a segítség, így előbb értek haza velem, minthogy beleragadtunk volna a hóba.
Az utóbbi években nem igazán volt nagy tél, ha havazott is, nem tartott sokáig, főleg a városban egy-kettőre el is tűnt. A falvakban, a mezőkön, külső területeken valamivel tovább megmaradt. Mivel abban az évben januárban már havazott, reméltem, hogy márciusban már nem fog, a sötét, nehéz felhők csak esőt rejtenek. Nem igazán tartozott a kedvenc tevékenységeim közé a hólapátolás. A külvárosban egy kertes házban laktunk, utcaszinten húsz métert kellett takarítani, s ehhez jártult még az a tíz méter, amíg eljutottunk a ház bejáratáig. De volt az udvarban egy melléképület, ahol ezt-azt tartottunk, az odavezető járdát is meg szoktuk tisztítani a hótól, mondván, sose lehet tudni, mikor kell valami onnan. Egyik reggelre a szél odafújta az bejàrati ajtó elé a havat, s amikor reggel ki akartam volna menni, rémülten fedeztem fel a hótorlaszt. Sajnos olyan trehány, feledékeny voltam előző napokban, hogy a hólapátot nem készítettem oda az ajtó mellé, pedig a csapból is az folyt, hogy komoly hóesés várható. Ha a bejáratot, és a járdákat hótalanítani akartam, nem tehettem más, mint átmásztam a hótorlaszon, majd el kellett jutnom a melléképületbe a lapátért, seprűért. Mindenesetre jó tanulsága volt az esetnek.
- - Kész a szülinapi asztal - jelentette a lányom – , már csak a vendégek hiányoznak! - A fiamat és a feleségét vártuk ebédre, akik hamarosan meg is érkeztek.
- - Ezt neked hoztuk! - adta a kezembe a reszkető, szürke palotapincsit a menyem. A kutya nagy barna szemeit rám meresztette, és a nedves, pici, gombszerű orrát hozzányomta a karomhoz s kezdte volna befészkelni magát a hónom alatti meleg helyre. – Meghalt a gazdája és egy kutyamenhelyre került, de nem szeret ott lenni.
- - Tudjátok, hogy nem vagyok egy nagy kutyabarát, megkérdezhettetek volna előtte! - Letettem a rémült jószágot a földre, aki vagy az idegen helytől, vagy tőlem rémült meg, és bemenekült az asztal alá.
- - Ha nem akarod megtartani, vissza lehet vinni, előbb utóbb találnak neki másik gazdát, vagy ott is maradhat a kutyamenhelyen. De úgy gondoltuk, nálad jó helyen lenne!
-
Volt már a családban egy kutya. Egy szeleburdi magyar vizsla, akit a fiam hozott a házhoz. A macska nagyobb volt, mint a 7 hetes kölyökkutya. Kellett volna várni vele pár hetet még! De gyorsan megnőtt. Elvileg kint lakott egy duplafalú kutyaházban, esőmentes, szélmentes helyen, de gyakran bejött a házba és ha talált egy cipőt, azonnal szétrágta. A kertben kifötörte a virágokat, a füvet, hatalmas lyukakat és lövészárkokat ásott, folyton ugatott, arról nem is beszélve, hogyha éjszakára nem volt megkötve, átugorta a magas kerítést is, és a veteményesen át megszökött. Addig bolyongott a szomszédos kertekben, amíg ki nem jutott a szomszéd utcára. Hajnalban nem ugyanarra jött vissza, hanem a mi utcánkon. Leült a kapunk előtt és ugatott, vonyított, jelezve, hogy itt vagyok, engedjetek be. A szomszédok is rákiabáltak többször , hogy maradjon csendben, de hiába. Zsömi kutya addig csaholt, amíg valaki ki nem ment, hogy kinyissa előtte a kaput. Érdekes módon azon nem akart átmászni. Egyszer elvittük az augusztus 20-i tüzijátékra. Hiába volt pórázon, úgy megijedt, hogy eltépte a pórázt és elmenekült a közeli park fái közé. Két napon át kerestük a környéken, parkokban, de nem találtuk. A harmadik napon hazajött. Szerettem, de amikor a fiam megnősült és elköltözött másik városba, magával vitte a kutyáját is. Nem hullattam korokodil könnyeket a kutya után.
Feljebb kapcsoltam a fűtést és letettem egy régi törölközőt a konvektor elé. Megfogtam a kutyust és odavittem a konvektorhoz. Szegény jószág, párszor beleszagolt a meleg levegőbe, majd elfeküdt a törölközőn. Elaludt. Többször felnézett, körbekémlelt, majd újra elszunyókált. Később odajött hozzám az asztal alatt, és nekidörgölődött a lábamnak. Mintha csak tudta volna, hogy én vagyok az a személy, akinek hízelegnie kell, ha itt akar maradni. Szomorúan názett fel rám, mintha azt akarná mondani, hogy kár, hogy neked se kellek.. Megsajnáltam.
- - Jó, nem bánom, egy hétig itt maradhat, aztán meglátjuk, hogy jövünk ki egymással! De ha gondok lesznek vele, vissza kell vinnetek, ahonnan hoztátok! – jelentettem be a döntésemet.
