Erdőben

...Hátrébb a víz mart időt a sziklákba,

Itt többtonnás szikla hever...

Bársonyos mohák, zöldellő háta...

Itt avar illata, meg sár temet el!

Lépek, ... ágak nyúlnak ki utánam.

Kék köveken osont a hegyi patak!

Ős gyökerekben botlik a lábam,

Bukó napfény a hegyek hajában

kócait fésülő, zöld pillanat...

Én még csak meg sem köszöntelek Téged!

Hamar jött az este és hidegében.

Ott álltál, rám várva már nagyon régen,

a vízesésnél, a Mátra szívében!

Friss tájakat mutogattál nekem,

hol az "egy megegy", csak nagy ritkán kettő!

Mert az erdődben más az értelem,

s benne én is más leszek...! -Ijesztő!

Odaláncolt

az Este

önmagához.

Pedig még meg sem köszöntelek!

Az Erdőnek táncolt

tűlevél-teste...

-A fenyvesek...

Amott lombhullató, kitört ősi fák.

Éreztelek a levelekben,

a gyökerekben,

pedig még meg sem köszöntelek!

És talán már én sem voltam ott,

a napfény által lassan elhagyott,

szemeinktől kékülő hegyekben,

ahol egy löszfal épp ránk dőleni akart!

És nesztelen szeretkezéseinkben

csendesen láttuk meg egymás szemében

a békességnek rendjét,

és a zűrzavart!

Miközben egyre öregült az este.

Emlékké vált ott minden pillanat.

Fatörzsek bújtak be emberi testbe!

-Meg sem köszöntelek!

A Hála elmaradt!

Csókom a lenyugvó napfénnyel olvadt

lassan vált eggyé a világok zajával.

S én öledben születtem átható Csenddé!

Erdőd mélyén az örök hallgatással!