Bolyongás harangszóra
"Lássuk, hol jártam az utóbbi néhány órában vagy talán csak pár percben!? Igen, először mintha lett volna egy valószerűtlenül sűrű erdő, ahova nappal sem jut be szinte semmi fény. Egyszer csak szem elől tévesztettem a kirándulócsapatomat, eltévedtem, valószínűleg egyfolytában körbe-körbe bolyongtam. Közben pedig csak szélzúgást, mindenféle állati neszeket, meg a saját lépteim zaját és az egyre nyugtalanabb zihálásomat-szívkalimpálásomat hallottam, és hiába füleltem valamilyen biztató-hívogató hangra - riasztó volt, na. De hogy történt tovább? Ja, megvan: elsodródás a célként kitűzött csillagközi bázis belső-külső ellenőrzésére velem együtt felfogadott többi asztronautától, súlytalan magányos lebegés és őrjítő csend. Olyan mélységesen mély, hogy úgy éreztem, mintha megsüketültem és meg is némultam volna. Mert ha jól emlékszem, próbára tettem magam egy elkeseredett ordítással, mindenesetre kiáltásra kerekedett a szám, érezhetően rezegtek a hangszálaim, de tényleg nem hallottam semmit - hát ez sem egy rózsás álomtöredék. És mi is történt még, hova jutottam ezután, erőltessük csak egy kicsit azt a memóriát! Hm..., na..., na..., ez az, beugrott végre: egy Isten háta mögötti hatalmas metropolisz rémlik még, ahol az utcákon hömpölygő óriási tömegbe beleveszve pár száz méter megtétele is több órámba került. Ráadásul a motorzúgás, az emberi beszéd és az utcai hangos reklámok összevegyülő torz hangzavarból esélyem sem volt kiszűrni bármilyen értelmes hangfoszlányt. Pedig tudtam, hogy mit szeretnék meghallani elsősorban, de sehogyan sem sikerült - ez meg aztán mindennek a teteje. És milyen ritka, hogy most így visszajöttek a megálmodott élmények, hát még az, hogy tudom, néhány közeli társon kívül egy konkrét hang hiányzott a legjobban mindenhol, a harangzúgás" - mélázott Flórián épphogy véget ért verejtékes álmán, amikor bim-bammozni kezdett a dóm, a nyolc órai mise kezdetét jelezve.
Miután gyorsan összekapta magát, szapora léptekkel odaért a soktemplomos kisváros egy másik, háromnegyed kilenckor kezdődő miséjére - amit azonban meglehetősen bódultan hallgatott végig, mert egyre csak az álmán járt az agya. Aztán az egész délelőttöt végigkóvályogta, megszállottan rótta az utcákat keresztül-kasul, csupán azért, hogy minél több nem pusztán időjelző kondulást halljon, hanem "szertartásos" harangszót is. Végül csak akkor higgadt le valamelyest, amikor a székesegyház 1/2 12-es istentiszteletére hívó érces zengés-zúgást is nyugtázhatta.
Eddigre persze sikerült megfejtenie, mi zaklatta fel olyan nagyon. Mert azon már régóta nem bosszankodott, hogy akadnak, akik saját vélt jogaik védelmében a harangzúgás kapcsán is készek perre menni csendháborítás címén, még azt is a helyén tudta kezelni, hogy bizonyos körök nézetei szerint a déli kongatás bűnös magyarkodás, de az tejesen kizökkentette magából, hogy legújabban valahol - egy főpapi megnyilatkozásra hivatkozva - azt olvasta: az egyháznak meg kellene fontolnia, fontos-e annyit harangozni. Ez szíven ütötte, és nem értette, legalábbis első nekifutásra egyszerűen nem tudta teljesen elrendezni a gondolatot a lelkében-elméjében.
"Mit is üzenhet nekünk ez a gondolat? Ha azt, hogy nem kell minden családi ünnepet - teszem azt sikeres érettségit, diplomaátadót, eljegyzést, esküvőt, keresztelőt, a család új szeme-fénye első lépéseit, kerek születésnapot, házassági évfordulót - világgá kongat(tat)ni, mert az hiúság, nos ezzel maximálisan egyetértek, de tényleg. Viszont ha ezen túlmenően a misére hívásra-várásra is vonatkozna a szilenciós intés, vagy a harangozás értelmének általános megkérdőjelezését jelentené, hát azt nem tudnám aláírni. Ez olyan volna, mintha a pásztor csak úgy némán törne előre az útján, mondván, hogy a nyájnak minden jelzés nélkül a nyomára kell bukkannia és haza kell találnia. Nem lenne ez túlzott idealizmus, kérdem én, és hát valljuk meg őszintén, dehogynem! Mert hiába hogy nem szabadna a hitünkben úgymond külsőségekre hagyatkoznunk, de hát gyarlók vagyunk, sokszor tévelygünk, tehát igenis kellenek nekünk egyszerű hívőknek a figyelmeztető hívójelek" - morfondírozott Flórián hazafelé bandukolva, nyugtatgatva magát, hogy nyilván csak a túlkapásokra vonatkozhatott az ominózus felvetés.
A csatangolástól kellőképp elfáradva ekkor épp a ferences templom előtt haladt el, hevenyészetten keresztet vetett, s arra gondolt, milyen jó, hogy a felújítás befejeztével végre a patinás épület tornyában lévő harangok is újra bekapcsolódnak majd a város kongó-bongó kánonjába.
