A körúton várom a villamost. Most költöztem a környékre, új vagyok még, senkit sem ismerek a megállóban. No, nem mintha olyan ismerkedős lennék, de nálunk vidéken, ahol felnőttem, ha a megállóba értél, köszöntél az ott várakozó embereknek. Itt, Pesten, nem tenném ezt, furcsán néznének rám. Hideg van, így a rajtam lévő kardigán ujját az ujjaimmal a kézfejemre húzom. Ahogy szótlanul állunk többen is egymás mellett, egy drótszőrű vöröses tacskót fedezek fel nem olyan messzire tőlem. Várja a gazdáját - gondolom, de ahogy a villamos megérkezik, mintha mindig is ezt csinálta volna, mintha nem is négy lábon élne, a tömegbe vegyülve, észrevétlenül felszáll a villamosra a hátsó ajtónál és az egyik középső ajtóhoz megy. Két megálló után leszáll és átmegy a túlsó oldalon lévő megállóba. Elindul a villamos és én azon morfondírozok, vajon hova megy, miért ment csak két megállót és egyáltalán, annyira szívmelengető, ahogy jön-megy, jár-kel a pesti forgatagban.
A következő reggel teljesen ugyanaz: kutya a megállóban vár, felszáll a villamosra, megy két megállót, leszáll, majd átmegy és leül a szemközti megállóban. Harmadik nap megint a szokásos menetrend. Negyedik nap kicsit elaludtam, később indultam, a kutyát nem látom a megállóban és sajnos ugyanez történik az ötödik nap is. A hétvégén teljesen megfeledkezek róla, de hétfő reggel, ahogy hamarabb indulok a munkába, megint találkozok vele. Nincs egyedül, a gazdája is vele van. Az úr kicsit viseltes barna szövetkabátot visel és egy botra támaszkodik, a kutyája mellette ül és együtt várják a villamost. A villamos begördül, az úr felszáll, a kutya ülve marad a megállóban.
A kutya elindul a villamosmegálló mellett lévő zebra felé. Kíváncsian figyelem, hogy mit tesz, merre indul, még a villamost is elengedem. Ahogy a villamos elhagyja a megállót, a kutya visszasomfordál a megállóba és teljesen ugyanúgy, mint ahogy már korábban láttam, egyéni akcióba kezd: felszáll, leszáll és vár. Mikor leszáll, leszállok én is vele, hamarabb indultam, van egy kis időm, megnéznem, hogy mit tesz, kire vár a kutya. Átmegyek én is a szemközti megállóba és a kutya mellett várom, hogy történjen valami. Ahogy nézem, nézegetem, ő rosszallóan pillantgat rám a barna szemeivel és arrébb is megy pár lépést. Két vagy három villamost is elengedek, de nem történik semmi. Már éppen indulnék, amikor egy hasonló tacskóféle kutya leszáll egy érkező villamosról és együtt elindulnak a villamosmegálló melletti aluljáró felé. Indulnom kell, így nem tudok utánuk menni, de nem nyugszom, egész nap a kutyákra gondolok.
A munkából hazafelé bambán bámulok ki a villamos ablakán, mikor egy hőzöngő női hangra leszek figyelmes.
Senki sem válaszol, némán utazik mindenki, a női hang kifullad, ahogy nem lel támogatóra a kutya ellen. A tacskó ezek szerint nem tudott észrevétlen maradni, felszállt és észrevették, de ügyet sem vetve rá, az egyik középső ajtóhoz megy, két megálló után leszáll, majd elindul a zebra felé velem és a többi járókelővel és az utca sarkán várakozva leül. Vele várok én is. A reggel látott úr egy tíz perc múlva megérkezik és üdvözlik egymást. A kutya csóvál, a gazdája megsimogatja a kezében lévő bot végével, majd elindulnak együtt. Ahogy ott mennek és egyre távolodnak tőlem, nézem őket. Az úr komótosan, lassan bandukol a kutya mellett, a kutya aprón és gyorsan szedi a lábait - így mennek egymás mellett egészen addig, míg az utca végén lefordulnak jobbra és már nem látom őket.
Másnap reggel a szokásos időben indulok munkába, a kutyát már messziről kiszúrom. Sietek, hogy azzal a villamossal mehessek, amelyikkel ő szokott. Ahogy odaérek a megállóba, régi ismerősként köszöntöm és köszönök neki akkor is, mikor leszáll két megálló múlva. Furcsán néznek rám, de ez cseppet sem érdekel, hisz ismerem. Ismerem a kis csavargó titkát.
