A Maros Krónikái

                                                                                    Zsineg

-Íze van.
-Ez már filozófia.
-Ja.-s itt érződött, hogy azok vagyunk mi: a megye méltán híres filozófusai.
-De télleg íze van az erdőnek!- csak nem hagyta rá.
-Az van hát.
-Rá lőtt?
-Tegnap este.
-Vér?
-Azért vagy itt.
-Mér?
-Mert azt én nem látom.
-A vért?
-Igen.-ezen mintha hosszasan elgondolkodott volna, s egy rövid ideig talán én is elhittem, hogy ezzel lezártnak tekinthetjük…
-Mer nincs?
-Nem tudom, mondom, hogy nem látom!
-Mér, mi baj a szemeddel?
-Semmi.
-Há valami csak van. Amúgy látsz?
-Csak a vért nem látom, színtévesztő vagyok.
-Színvak vagy, értem.
-Tévesztő!- elvittem a rálövés helyére, az égeres aljában még csicsogott a víz. Nem szívesen hívtam ki. Valamikor remek vadőrként tevékenykedett, aztán az alkohol csak a várható hatást produkálta rajta, ahogy azt a hozzá hasonlókkal szokta tenni. Először ment az állás, majd a puska, a család, a pénz és az ész. Régen volt neki. Mármint esze. Meg neve is, de ma már csak a Süttyő megszólításra kapja fel a fejét a söntés pultjáról. Valamit viszont nem sikerült elinnia: az ösztönét. Betyár jól olvasta a nyomot, olyan szinteken, amit eltanulni nem lehet, ezzel születni kell. A tacskó meg táppénzen, hát inkább fizetek egy jó napot neki, csak lessen rá a dologra. Haragudtam rá, mert ugyan bizonyítani nem tudtam, de gyanúm a tó mögötti hurkok ügyén, felé mutatott.
-És gyógyíható?- megzavart a kérdés.
-Mi?
-A színvakság.
-Ó, hogy vinné az ördög a nyelved! Színtévesztő, és nem, nem az. Genetika.
-A. No, aztán mekkora bikát keresünk.-összefutottak a ráncok a homlokomon és nagyot sóhajtottam: ”Hej, ha te azt tudnád…”
     
    
    Egy nappal korábban még derülátóan vágtam be a Land Rover ajtaját, az elnök pedig örömmel mutatta be vejkóját.
-Samu! Ez a délceg úr itt, Anna lányom férje, Róbert.-csak úgy egész észrevehetetlenül végigsiklottam a kijelentésen, összehasonlítva a látvánnyal: haja alig; szemei előtt divatos szemüveg; nyaka és háta furcsamód kócsagnyakszerűnek hatott. „Az ám, délceg. Ha maga mondja.”
-Üdvözlöm, Agyardi Samu.-kezet ráztunk. Azzal se volt minden rendben.
-Kérész Robi, szia! Tegeződjünk, ha lehet.
-(Nem lehet!) Persze, ahogy neked kényelmesebb!
-Nos, akkor ma ki kéne vinni Robit.-az elnök előadta szokásos vidám, bizakodó hangulatát a „vendégvakítót”. Csodálkoztam, hogy rokonainál is bevett módszerként alkalmazta.-Mit gondol Samu, merre érdemes?
-Mekkora bika lenne a terv?
-Á, nem a súly a lényeg! Kuriózum bika kell ide! Vigye ki, a dohányföldi bikára.
-Az már a hűtőben van, két napja lőtte meg a francia. Nagy nehezen.
-És én erről miért nem tudok?
-(Ha nem a gyakornok lányoknak udvarolna, talán meghallaná a beszámolóimat!) Lehet, hogy elfelejtettem említést tenni róla, elnézést kérek!
-Fátylat rá! Akkor mit ajánl? 
-A Hant-réten van egy osztottszárú. Tíz-tizenegy kiló körüli.
-Első bikának jó is lesz. 
        Lassan mentünk, a bőgés már visszhangot vert körülöttünk. A vendég egyre hangosabban töltötte meg tüdejét a párás levegővel. A les nem nyikorgott alattunk, rendbe tettem még békeidőben. Elhelyezkedtünk. Fent már jól ki lehetett venni a tarvadak kompániáját, s tekintélyes füleikkel figyelmeztették az erdőt, hogy itt helye nincs sunnyogásnak, ők tudni akarnak mindenről. Azt is tudták, hogy kilépett a bika, még mielőtt én megsejtettem volna. Pár percbe beletelt mire a vendég is észrevette, nyomban a puskájáért mocorgott.
-Ő még nem az.-suttogtam.
-Ja, rendben.
Idegenben rákezdett a kérő, mint aki tilosban udvarol, félgőzzel. Nem véletlen, a rét birtokosa a közelben pihent, de rögvest válaszolt, szerénykedés nélkül.
-Ez már ő lesz. Csak akkor lőj, ha mondom!
-Jó.-remegésnek indult.
-Nyugalom, ráérsz izgulni utána.
Az Osztottszárú az erdőszélre lépett fel. Jött. Ki a rétre, veszedelmesen ingatva magát. A vizelet, a gyepszaggatás és a hang. Mesteri belépő. Az idegen megdermedt, benne erővel dolgozott a félelem és az agresszió. Nem menekült, de nem is támadt, nem billent még a mérleg nyelve. Csak akkor szaggatta fel a lábara nőtt gyökereket, mikor egymás mellett haladva ingatták fejüket, túlharsogni igyekezték a másikat. Végül összeugrottak. A keresőtávcső bővelkedett a fényben, így látványban nem volt hiányunk. Az izmok tisztán kirajzolódtak a testeken mégse lehetett kérdéses miért is azé a rét, akié. Már az üldözte is. Akkor történt, hogy a puska eldördült mellettem. A bika kirúgott, majd egyenesen be a sűrűbe.
-Ez meg mi volt? Mondtam, hogy lőhetsz?
-De hát már majdnem elszaladt.
-Miután győzött, visszajött volna a tarvadakhoz. Nyugodtan meg lehetett volna célozni, rengeteg időnk volt.
-Ezt nem tudtam.
-Persze, hogy nem.
-Menjünk utána.
-Az kéne még. Vissza viszlek, majd ezt én intézem!

-Abbó, amit mesétél, sze combon lőtte.
-Szerintem is.
-Ismerem is azt a bikát.
-Jól van.
-Há, ha mondom. Három éve is mán az, hogy elsőnek láttam. Életbikának való.
-Vagy elsőnek…
-Mit?
-Semmi. Nekiláthatnánk végre?
-Ja, csak iszok egyet.
-Remek. Utána nem ért volna rá?
-Jobban látok tülle. Hé! Próbád ki, lehet, megjavúna a szemed.-nevetett, aztán nagyot húzott a laposból.
-Próbáltam Süttyő. Kezdjünk neki, aztán ha végeztünk annyit fizetek neked, hogy még a fondorlatokon is átlátsz majd. Áll az alku?
-Nosza, ugorgyunk neki! Hétkó még jelenésem van az önkormánzaton es.
-Minek?
-Csitúj!- Azt már öröm volt nézni. Ahogy hunyorogva hajolt a pázsit fölé, csak úgy kimérten kiválasztva az irányt, lassan haladva azon.
-Itt van vágottszőr! Észrevetted egyáltalán?-nem figyelt rám. A sűrű tövében hümmögve magához intett. Mutatóújával csípőmagasságban egy pontra bökött. A vér. Nekem olyan, mint a lapuló szalonka, amíg fel nem fedik ottlétét, a szemnek láthatatlan. De a nyomkereső minduntalan felrebbentett egy mimikris cseppet. De csak cseppeket. Abból is a világosabb fajtát. 
-E nem lesz meg.-azzal már fordult is vissza, amerről jött pedig vagy kétszázat biztos beleléptünk már a bokrosba.
-Várj már, hát lehet lesz itt sebágy, nemsokára!-inkább csak megtettem volna, amit lehet a vadért.
-Nem a. Vizes a főd. Látszik böcsülettel a nyomkép. Nem húzza a lábát. Ippög súrúta, ezt még kiheveri! De ha mán itt vagyunk. Akartam is véled beszéni. Te Samu, nem lehetne, hogy… Tod mit akarok, na!-sejtettem.
-Elvették az engedélyedet. Mi haszna egy puskátlan vadőrből a társaságnak?
-Erre, ni! Amit az elébb csinátunk. Csak had ne kelljen bujdosni az erdőben. Nyugton akarnám járogatni. Ahogy régen vót.
-Nem tudom, mit mondhatnék…
-Ne mongyá semmit, csak tégy meg annyit, hogy szósz értem az enökné!-szántam őt. Hisz látszott rajta, mennyire értette egyszer a dolgát.
-Miért mész hétre az önkormányzatra?-lesütötte szemét a kérdésemre, mint a gyermek, aki kaviccsal hajigál, míg be nem dob egy ablakot, s utána a szidást viseli.-Közmunka?
-Ja. Nem jó ott nekem. Kikészülök. Higgyed e! Esküszöm, nem iszok többé, ha fővösztök! Higgyed e!
-Elhiszek én sokat.
-Akkó?-nekem meg olyan átkozottul jó szívem van… Édesanyám azt mondogatta, mindenkinek jár még egy esély.
-A hurkokat még ma beszeded!
-Miljen hurkok?
-Mondom másképp. Ha holnap kimegyek és kint lesz akár egy hurkod is, egy árva szót se szólok az érdekedbe!
-Jóvan na de hun? Merre láttad?
-Ne nézz bolondnak! Ha megmondanám hol találtam, akkor csak azokat szednéd fel. Amikről nincs tudomásom, meg ott hagynád. 
 -Nincs mit ennem, Samu!
-Mindenre én se bólinthatok. Megegyeztünk? 
-Jóvan, beszedek mindent, egye fene.-kézrázás vele valahogy rendben volt.-A Banyafás les megvan még?
-Miért kérded?
-Ha fő vesztek, oda ülök esőnek bikát figyeni. Igen szeretem. Az első ülőkét még én szögetem oda. Tudtad ezt?
-Nem tudtam.

Másnap a szokásos területbejárásom alkalmával, elégedetten nyugtáztam: nincs hurok a területemen. Ami a végén kiderülhet, hogy még az italt is igazán le akarja tenni az állásért. Lassan gurultam a falu felé, a föld után szórt kő, majd nagyot döccenő szintkülönbséggel az aszfaltra érkezett a terepjáró. Ma se kell, lőszert vegyek, a kocsiban mindenütt dúvadalkatrészek.
    A vadászház utcáján jobbról-balról sárgamellényesek hirdették hátukon: „Önért dolgozunk”. Hálás jelmondat. Könnyen megjegyezhető. Süttyő a csatorna rézsűjén lóbálta a kaszát, minden mozdulata megkeseredést sugallt. Legyen jobb a kedve! S életemben először, mikor mellé értem, megnyomtam a dudát, ő felém fordult, én intettem. Nincsen egy zsineg se kint: nem is haragszom már túlzottan. Amennyire látszott még józan is volt. 
    A vadászház irodájának ablaka az utcára nézett, kinyitva. Valaki van már bent. Az elnök.
-Jó is, hogy bent találom, lenne rám egy perce? Szeretnék megbeszélni vala…
-A bika?-szamon kérő.
-Szerencsére csak horzslövést kapott.
-Akkor nincs meg? Be kellett volna hoznia!
-Talán ha a délceg úrnak nem viszketett volna annyira az…
-Elég lesz! Mit akart mondani? Haladjunk, sok a dolgom.
-Később is ráér akkor.
-Később még több dolgom lesz. Vagy most, vagy később sem!
-Tudja, utánkeresésben már sokszor hasznát vettem… Hm. Nem tudom a rendes nevét, de biztos ismeri. Süttyőnek.
-Annak az alkoholista közmukinak? Na és?
-Régebben vadászmester volt. Itt nálunk. Nagyon jól ismeri a területet. Egyedül én épp, hogy elbírok ennyivel és volt róla szó, hogy felveszünk egy kollégát segítségnek.
-Kollégát, nem egy csöves piást. Felejtse el!-tudtam, hogy valami hasonló reakcióval kell majd megküzdeni, szerencsére nem ért felkészületlen. Beindult egy motoros fűkasza nagy zajt csapva. Behúztam az ablakot.
-Figyeljen, kérem! Kezeskedem érte. Adjunk neki egy hónap próbaidőt, és ha minden rendben megy, akkor meglátjuk. Emlékszik a tizennyolcas kelyhesre? Akkor még nem volt meg a tacskóm. Az a bika sincs meg, ha nem segít nekem Süttyő.
-Jól van, ne tépje a száját itt nekem! De ha bármi balul üt ki, magát fogom felelősségre vonni!
-Legyen!

Pont ott dolgoztak, akik értünk dolgoztak.
-Sűttyőt látta valamelyikőtök.
-Én láttam. Pont itt dolgozott a kézi kaszával. De egyszer csak se szó, se beszéd, elejtette a kaszát és elrohant.-az említett szerszám az ablak alatt, a járdára hajítva hevert.- Talán ki a faluból is. Azért jöttem ide a motorossal, hogy befejezzem, ha már félbehagyta.
-Elejtette? Elrohant? A motorossal?- te jóságos ég!
-Ja.
-Merre?
-Mit merre?
-Merre futott, ember? Mondja már!
-Arra!
    Hol keressem? Merre induljak? Itt se vér, se szőr, se nyom. Forgolódtam. Először a kocsmába kéne keresni, de az az ellenkező irányba van. Gyalog, vagy autóval? Sietni kell! Autóval! Elindúltam a megadott irányba, s közben folyamatosan morzsoltam a gondolatokat. Az biztos, hogy most félholtra issza magát. Valahol ahol nem zavarják. Ahol egyedül lehet… A Banyafa!
    A gázt taposva, a mély nyomvályú egész a cserkelőútig hajított. Onnan már futottam. Meg ordítottam.
-Süttyő te süket barom! Nem hallottad a végét! Felvettek, én kezeskedem érted! Ha részeg mersz lenni, én esküszöm, hogy… Bassza meg- rájöttem, hogy két dologban is tévedtem ma reggel: Maradt kint egy zsineg. És nem félholt.