A boldogság

...Kisfiú szalad mezítláb a réten... A Nap már lemenőben... Siet.

-Jól tudja, előbb kell haza érnie annál, mint ahogy a piros napocska alábukik a horizonton! Mert, ha nem így lesz anya elfenekeli! ... A kis halastó hűvös vizében még próbál arcot mosni, hiszen a nyári mező igencsak összemaszatolta pofikáját. Már nem is beszélve a nadrágján éktelenkedő fűfoltról-ami-megítélése szerint-nem is látszik majd, ha napnyugta után érne haza...De nem akar kikapni! ... Siet!

A nyári este annyira békés... Békák brekegnek. Némelyik halált megvető bátorsággal veti magát a kék habok közé, s ott el is tűnik.

"Hogy vesznek ezek ott lent levegőt a víz alatt?"- tűnődik el.

Hiszen én még arra a mutatványra is képtelen vagyok, hogy az orromat befogva tízig számoljak a kádban, mikor anya megmossa a hajamat szappanos vízben... Ezek meg!... Reggelig elő se jönnek.

-"De jó volna, ha egyetlen éjszakára béka lehetnék én is!"-gondolja.

Nem rég, amikor a kishúga nagyon köhögött -és későn ért ki hozzá a doktorbácsi- egy teljes napig ő is képes volt levegő nélkül odabújni a kicsike testhez...Világosan emlékezett arra a csokor pipacsra, amit saját kezével tépdesett le és kötötte bogba a kishúgának...

...Azóta a nap óta nem szólalt meg ő sem. - Csak minden áldott alkalommal kifut az erdő széléig, figyeli a békákat a tó körül és pipacsokat szagolgat hazafelé a réteken, mert anya azt súgta a fülébe neki azon a napon, amikor a doktorbácsi a húga ágya mellől lehajtott fejjel végre felállt-hogy Katika nagyon boldog volt a piros pipacsok láttán...

:.. Erre gondol most is...De ábrándozni nincs idő! Siet:

Az égalja kékből narancsba váltott és most már egészen pipacsvörös.