Varázslatos főzés, tündér módra

Varázslatos főzés, tündér módra

A rekkenő nyári hőségtől elbódulva sziesztáztam, kedvenc tölgyfám árnyékában.
Csend volt, csak a pajkos szilfek simogatták bájos orcámat, ahogy a hintaszékemben elnyúlva ringatóztam. 
Bóbiskoltam, de köröttem az élet zsongott. Mindenfelé fátyolszárnyú pillék járták, csábos táncukat.
A méhek zümmögve donogtak, az illatos virágkelyhek aranyló bibéin. 
Tőlem nem messze feküdt tündéri Manóm, aki álommező határát átlépve, csak néha neszezett érthetetlen motyogásával. 
Az ebéd óta már jócskán eltelt az idő, amit hasam halk morgása is jelzett. Nem akartam felébreszteni, az álomszuszékomat, de hajlottam rá, hogy felköltsem.
Ekkor, -mintegy varázsütésre-, hirtelen feltápászkodott. S mielőtt bármit tettem volna, a világ legtermészetesebb módján megszólalt:
-    Éhes vagyok! – függesztette rám balzsamosan kék szemecskéjét. 
-    Oh, hát hallottad a gondolatomat? – kérdeztem meghatódva.
-    Egy picit – vallotta be az igazat – majd hozzám bújva, átölelte karcsú bokámat. 
-    Na, uccu neki, akkor menjünk a konyhába. Főzzünk valamit tündérmódra. – csiviteltem mámorosan. 
-    Igen – hagyta helyben – majd pár pillanattal később, már a spájzban sertepeltéltünk, hogy kitaláljuk a menüt, a rendelkezésre álló kínálatból. 
-    Szerintem készítsünk gyümölcslevest, és hozzá petrezselymes krumplit, rántott patiszonnal. Desszertnek pedig almás pitét.
-    Ez jó ötlet Szépségem. – replikázta beleegyezően.  A kertből hozok érett cseresznyét. A többit az ElfTündérek, majd segítik összegyűjteni, amíg megteszed az előkészületeket.
Így is lett. 
Elviharzott, hogy szóljon Kertünk Őrzőinek, a szükséges növényekkel kapcsolatban. Ahogy kiért, a kopár sivatagi tájnál is, nagyobb kietlenség fogadta. Nyüzsgésnek nyoma se volt. 
-    Vajon, itt mi történhetett? – morfondírozott évődve. 
-    Gyűlést tartanak. – jött az egyik fa takarásából, egy angyalian tüneményes sutyorgás. Szinte ugyanabban a pillanatban, egy káprázatosan fényes pixi libbent elébe. A meglepetéstől hátrálni kezdett, kezét önkéntelenül, a szeme elé kapva. 
-    Nem akartalak megijeszteni. – mentegetőzött amaz – de láttam a tanácstalanságodat. Aróniának hívnak. Miben lehetek a szolgálatodra? – csacsogta őszinte együttérzéssel.  
-    Örülök, hogy megismerhetlek. –  mosolygott rá vidáman, miután látta, hogy nincs veszély. Tudod, TündérLilivel – aki gyönyörűséges ÚrHölgyem- épp főzőcskéznénk, és kellene ehhez pár dolog, … ühüm … flóra a kertből. 
-    Értem – csicseregte megértően. Pontosan mire lenne szükségetek? 
-    Cseresznyére, burgonyára, petrezselyemzöldjére, és patiszonra. – hadarta el, egy szuszra.
-    Rendben. Kövess. – súgta természetesen. Kisvártatva egy terebélyesen tömzsi fácska elé hussantak. Ágain ezerszámra piroslottak, a szebbnél szebb szemek. Ahogy észrevette a vendégeket, faunosan morrantott egyet:
-    Üdvözlet néktek. Mi járatban vagytok? – susogta törzsének kérges tekintetét rájuk szegezve.
-    Kedves LélekTestvérünk – kezdte manósan szerényen. Azért jöttünk, hogy megkérjünk, adj lédús termésedből, a Kert Úrnőjének. Alig fejezte be a mondandóját, már jött is a határozott válasz:
-    Örömmel. Szedjetek, amennyit csak akartok. 
A mézédesen roppanós cserkók, csak úgy kínálták pirosló húsú testüket, pirinyó kezükhöz. Miután végeztek, illedelmesen köszönetet mondtak, majd tovább siettek, a tökfélék veteményeséhez. Boldoló enyhén feljebb húzta a szemöldökét, miután meglátta, hogy mennyire óriásira nőttek, ezek az egymástól karnyújtásnyira terpeszkedő patik. 
-    Ehhez már varázslatra lesz szükségünk – pedzegette kedélyesen -, majd magabiztosan a zsebébe nyúlt, hogy előhúzza mágikus jogarát. Azt viszont sehol sem lelte. Egyszerűen eltűnt, mint a kámfor.
-    Hűha. – vágott fancsali képet, szájtátva.  
-    Mi a baj? – érdeklődött Arócska.
-    Eltűnt a mágusvesszőm! Ez hogyan történhetett? – dadogta megilletődve. De hiába próbálta felidézni magában, homlokráncolva, hogy hol veszíthette el, egyszerűen képtelen volt erre. Nem volt, mint tenni, kézi erővel kellett folytatni, a termények betakarítását. 
-    Nem emlékszel arra, hogy hol hagyhattad el? 
-    A szundizásom előtt még megvolt. Ott eshetett ki a nadrágomból. – hebegte nehézkesen.
-    Lehet. – hagyta helyben a segítőtársa. Azonban a tündérszikrám csekély. Nem tudlak a varázslatommal támogatni. – harsogta aggályoskodva. 
Manós tekintete elfelhősödött, amint igyekezett összeszedni a gondolatait. Eközben félhangosan tűnődött:
-    Na, vajon ezt hogyan fogjuk leszüretelni? – dörmögte félszegen.
-    Jó kérdés. – hagyta helyben a másik. Nem lesz olyan könnyű dolgunk, mint az előbb. 
Aggódásukat –véletlenül- meghallotta, a saláták árnyékában pihenő törpe. Nosza felkerekedett, hogy a díszes társasághoz csatlakozzon:
-    Jobb Napot! – rikkantotta pöfögősen. Kalapos Tihamér, a becsületes nevem. Mi a problémátok? – tudakolta kíváncsian-, közben nagy hasát kidüllesztve, egyfolytában somolygott. 
-    Oh, de remek, hogy jöttél. – könnyebbültek meg ezek ketten, a bemutatkozást félretéve. Épp azon tanakodtunk, hogyan leszünk képesek, ezt a megtermett növényt begyűjteni.
-    Ejha! Álmélkodott elkerekedett pofácskával! Bízzátok ezt csak rám! – morogta. Egykettőre segítek, csak menjetek arrébb, -majd pálcájával az egyik nagyra nőtt behemót felé suhintott-, de nem történt semmi! Mégegyszer megismételte a műveletet, de ugyanaz lett az eredmény.
-    Óóó! Valószínűleg elapadt a varázserőm, - szipogta elszontyolodva -, mert a Tündik Királyával málnát szedtem hajnalban, és ott elég sok energiát elpazaroltam. – sipítozta cérnavékony hangján. Elfogyott, a mai mágikus adagom. 
- Úha! – hörögte Boldi. Te voltál az utolsó reményünk. – selypítette, mint akit leforráztak.
- Fel a fejjel! – ugrott egyet a pöttöm. Valahogy megoldjuk, ezt a helyzetet, vagy ne legyen a nevem az, ami! – vágta rá ellentmondást nem tűrően, majd hirtelen neki gyűrödzködött, hogy leszakítsa, a kemény héjú termetest, de sehogyse sikerült. A kiszemelt, nem adta meg magát.
-    Úgy látszik – vakargatta grimaszolva az üstökét - ez mégse lesz olyan egyszerű, mint amire számítottam! – zihálta levegő után kapkodva. 
A manócska se tétlenkedett. Odaugrott, és határozott mozdulattal megragadta a bűnöst. A pixike buzdította őket.
A nagy erőlködésre felfigyelt, az összejövetelről éppen hazatérő Elfek egyik csoportja. 
-    Mi ez a nagy hangoskodás? – érdeklődött az egyik magas, szőke hajú Zöld Tünde.
-    Ez csoda, hogy visszaértetek! – csattant fel élesen Boldicsek. Kifogott rajtunk, ez a micsoda, … füstölögte erélyesen. Sehogy se bírunk vele! – panaszolta megszeppenve. 
-    Hacsak, ez a baj!? – futotta el jóságos lelkét, a megértés – egyből megoldom, ezt a kellemetlenséget. Alig, hogy ezt kimondta könnyedén odahajolt, és egy laza mozdulattal letépte, az izgalom okozóját, mindannyiuk megkönnyebbülésére. Kell még valami? – puhatolódzott segítőkész ábrázattal. 
-    Ó, igen. – élcelődött öntudatosan a picike, majd gyorsan elsorolta, a kívánságlistát. 
Eközben a konyhában, a hófehér tűzhelyre felraktam a vizet forrni. KonyhaTündéresen tüsténkedtem. A kora reggel szedett almát lereszeltem. Kristálycukorral, és fahéjjal megízesítettem. Állni hagytam, hogy összeérjenek a hozzávalók. A tésztát meggyúrtam, kinyújtottam. Raktam beléje jó nagy adag szeretetet, valamint tizenkétszeresen éltető egészséget. Éppen ráterítettem volna a levet eresztett, és kinyomkodott almát, amikor fülsértő karattyolás zavarta meg, a pókháló tapintású csendet. Olyan volt, mintha százan beszéltek volna egyszerre. Egyből eszembe jutott, furmányos tekergőm.  
-    Ejnye! Hol marad ennyi ideig!? – tanakodtam tanácstalanul. Már rég vissza kellett volna érnie!  Alig futott át rajtam ez az érzés, amikor a semmiből, egy lágy szellő simította végig, egész lényemet, hírül hozva, hogy a küszöbömre váratlan vendégek toppantak, telve szelíd várakozással.
-    Adonai, Kertünk Fénye. – dalolta egyikük. Karján pedig ott virított, a Tündérek fonott kosara, megrakva minden jóval, amire pont szükségem volt. Tőle nem messze, büszkén téblábolt elkószált manócskám. 
-    Ah, TündérBarack! – csillant aranyos íriszem. De örülök nektek! – simultam szerelmesen, délceg termetű hercegemhez. 
-    Csodás látni, Egyetlenem. – zengte férfiasan, mély baritonján. 

-    Főzök, mint látjátok. – simítottam végig a fejkendőm alól, kószán kibuggyanó barna hajtincsemen. Köszönöm, hogy házhoz hoztátok, ami kell még. – majd elvettem tőle, a zamatosan illatozó finomságokat.
-    Segítünk! – ajánlotta fel egyből, forró csókot lehelve, meggyvörös számra. 
-    Köszönöm! – rebegtem, a pompás érzelmektől eltelve, elragadóan.
Nem is késlekedtem egy jottányit se! Mindegyikük fejébe tüstént bele bájoltam, hogy mi a feladat. Az egyik nekiállt a patiszonok hámozásának, és darabolásának. A másik feltette az olajat. A harmadik felverte a tojást, kikészítette a lisztet, a zsemlemorzsával egyetemben, majd elkezdte kipanírozni, az ujjnyi vastag szeleteket. A negyedik -a már rotyogó- vízbe öntötte a cseresznyét. Az ötödik a burgonyával foglalatoskodott. A hatodik pedig, a petrezselymet pirította. Becsületesen elosztottuk magunk között, a tennivalókat. A négy elem szentsége se maradhatott ki, a készülő étkek sorából.
Ezért mantrázni kezdtem:

-    Szavam borsa, tündés fűszere,

            ősi világ, régi gyükere,

           adjad ide, most tegyük bele,

           lobogjon leve, maradjunk vele!

Az ablakon betűző nap szikrázóan gyémántos sugara, áldóan bearanyozta piténket, aminek lapjára –kedvesemmel- végre rászórtuk az almát. Gyorsan beraktuk a sütőbe, hadd járják át, a tűzszalamandrák, parázslóan izzó forróságukkal. Minden pikk - pakkra elkészült. 
Az alkony narancsosan selymes fénye –szinte- észrevétlenül ereszkedett a tájra. Lassan, de biztosan kúszott elő homályos rejtekéből, esti köpönyegében. A kerek hold először tétován kikukkantott égi páholyából, majd a nappali világosság hiányában, ott is felejtette kirívóan sárga korongját. Mi a díszesen festett, liliomos mintájú porcelán tányérokat, a kristálypoharakat, és az ezüst evőeszközöket, a közelben álló átriumunkhoz vittük. Sitty suttyra megterítettünk, a virághímesen fodros, rózsás abroszunkkal. Fáradozásunk jutalmaként gazdag lakomát csaptunk, a misztikusan tündöklő, csillagos ég alatt. 
-    Olyan ínycsiklandóra sikerült minden! – búgta elismerően Barack. Keskeny orcája, annyira közel került érzéki ajkamhoz, hogy szinte elaléltam.  Csókunk beteljesedését, azonban lábak dübörgésének ismerős dobogása zavarta meg, a sokadalom legnagyobb örömére – hiszen-, minden átmenet nélkül, felharsant a dingirek éjféli zenéje. 
-    Gyertek, roppjátok a ritmust! – kurjantotta az egyik táncos lábú.
-    Ahhh, mindjárt! - tért magához párom, delejes álmodozásából. Ha, a kisasszony is úgy akarja! – hallatszott  vágyódó epekedése. Hmm … szabad Édesem? – majd udvariasan meginvitált, a színes forgatagba.  
-    Jól van. Boldogan. – sóhajtottam enyhe kábulatban.   
Boldi élvezettel figyelt bennünket, az asztal sarkáról. Édesszájú lévén, szélesen vigyorogva majszolta, puha süteményét. Ahogy így nézelődött, hirtelen felfigyelt, a közeli fűcsomóban hányódó, haloványan villódzó valamire. Egyből felszisszent:
-    Csak nem!? – tört elő torkából gurgulázva, a megilletődöttség. De igen, csakis az lehet! – rikácsolta izgatottan felpattanva. Semmi kétség! Ott fekszik, a varázsbotom! – kiabálta harsányan mutogatva, könnybe lábadt szemmel, amire Aróka is felfigyelt, aki nem messze nyalánkodott. 
-    Ide hozom neked! – sikkantotta szívrepesve  – majd tüstént, a kezébe nyomta, szimbólumokkal ékes, kozmikus szerszámát. 
-    Aaaa, … köszönöm, drága barátom! – mormogta elérzékenyülve. 
-    Szívesen! - kacagta jókedvű áhítattal. 
Összeölelkeztek, az éj titokzatos leplének, bársonyosan ölében. A mulatozás lassan alább hagyott, majd végleg abba maradt.
Nyugovóra tértünk. Közben az éjszaka urának szentjánosbogárköre, gyengéden óvta földöntúlian sejtelmes világunk, kalandozásokkal teli álomszegletét.