Tündérkert déli szegletében, csobogó patakok és nagy tavak ölelésében nyílt egy tündéri kelyhű, angyalian gyönyörűséges sellővirág, szívfényében lüktetett az egész faunszépségű tündérkirályság. Bársonyos szirma a tó tükrén csillogott, a sziklás vízparton csodásan illatozott. Egy finom vízcsepp cseppent bibéjére, selymesen lilás virágfejére. Meglepődött mivel az azúros ég csodálatosan kék volt, eső egy csepp sem hullt. Újra egy lágy érintést érzett, mintha egy nedves kéz simított volna végig zöld levelén, majd az ég felé nézett. Pillantása találkozott egy tündérszépségű pixiével, aki szeretetteljesen mosolygott rá.
- Ki vagy te gyönyörű tündér? - kérdezte ámuldozva.
A kicsi lény szívrózsája felragyogott, ahogy bemutatkozott:
- TündérViola a nevem - énekelte tündérien.
- Oh, sokat hallottam már rólad - dalolta sziromboldogságosan - a virágok meséltek tündérségedről sokat! - áradozott a virágocska.
- Ennek örülök kedves, és neked mi a neved?
- Ayana vagyok - búgta virághangján. – Tudod, van egy visszatérő álmom, amiben egy csodálatosan szép sellő hajában pompázom, tündérörömösen virágzom. Úszik a kis hableány és hajtincséből nem esem ki, de nem ám. Fátyolszirmomat mágikusan csilingelő éneke gyönyörködteti, virágfürtöm dédelgeti.
- Csodaszép érzések éledtek fel lelkemben, ahogy meséltél a varázslatos vizek lányáról, mert tudod, a neved valóban hozzá köthető, s ez fénytündérkert egyik legszebb történetének tekinthető. - susogta aranycsillámos tekintettel a Tündérke, majd belekezdett a regélésbe:
- "Réges régen, amikor a tengerek végtelennek tűntek, és -csupán- egyetlen hatalmas kontinens ringott a topázos kékség honában, akkor létezett VízOrszág, amelynek mibenlétében a tengeri homok királyi földjének lagunája mélyén, emelkedett Óceánia.
Aranyló trónusán, a fényszívű Rata Úr és hitvese Rina Úrnő, ikerlángként uralkodott.
Egyetlen lányuk Arilia hercegnő, szívük öröme volt.
Arany haja szivárványos tündérfénnyel ragyogott, ahogy az égi napsugár, a sejtelmesen tündöklő hullámok alatti város, korallokkal tarkított ékességét, lágyan megvilágította. Tincsébe minden hajnalon az első napcsókolta virágocskát tűzte, mely a sellők smaragdzöld szigetén virágzott, közvetlenül a tengerparton. Pangea volt a neve, ennek a szárazföldi édenkertnek.
A leány minden pirkadatkor elhagyta, a titkos mélység ölében csillogó kastélyt, hogy előző napi virágát visszaadja a fenti világnak, ugyanis képességei közé tartozott, az élőlények életének fénymágiával történő meghosszabbítása.
Ennek érdekében bársonyos tenyerét, a gyémántosan szikrázó napocska felé fordította, majd elmondta a varázsigét:
"AranyNap fénylő bűvereje,
sellővirágot áldd meg vele" - majd egy apró szikra fénygyöngyként, az illatos kehelyre pattant. Megtöltötte életerővel, s abban a minutumban visszanőtt előző szárára.
A következő bimbó pedig boldogan simult, a fiatal szépség hajzuhatagába.
Így ment ez hosszú időn keresztül, míg egy napon emberek tűntek fel a szigeten, és megtetszett nekik a meseszép virágrengeteg élénken pompázó, lilás színkavalkádja. Elkezdték leszedni ezeket a csodás viráglényeket, ami által egyre kevesebb lett belőlük, míg majdnem teljesen eltűntek.
A királylány nem tehetett semmi mást megmentésük érdekében, mint FényHatalmának erejével kristályos pikkelyének, gyöngyházfényű vízcseppjével, megszórta szívének oly drága utolsó virágszálát, így adva meg neki, hogy nagy fürtökké formálódjon. Ezután elvitte TündérNagyanyámhoz, aki gyökeret adott neki és varázsligetet, ahol ismét kivirulhatott, sokasodhatott.
A földrész több kisebb-nagyobb darabra szakadt az idő sodrában, de az emberek nem tűntek el területéről.
Sőt! Az Isteni gondviselésnek köszönhetően jöttek olyanok, akiknek szívében, a jóság vert tanyát.
Ők Éva Lányainak, és Ádám Fiainak leszármazottai voltak, akik közül a beavatottak egyike, a Nap Lányaként született FöldAnyára – a Tündérek szertartásának köszönhetően-, és kiváló érzékeivel hamar rátalált, erre a helyre. Elültette, majd folyamatosan gondját viselte törékeny sziromszépségeinek.
Azóta él egy legenda, ha egy sellővirág a lemenő nap fényében, a faunok nyelvén énekel, s azt meghallja az egyik SellőTündér, akkor a legnagyobb áldásban fog részesülni!”
Elbűvölve hallgatta Tündérkéje mondandóját, még szólni is elfelejtett. VirágLelkében -azonban- egy távoli, ősi dallam kezdett lüktetően felderengeni.
- Köszönöm Violám, ezt az elragadó emléket, melyet felidéztél. Most már tudom, hogy egykoron élt virágtestvéreim, elfeledett lelki tudása bennem él tovább.
Virágöntudatukban ezt kincsként őrizték. Tudatalattijuk mélyén szunnyadt, várva a létidőt, hogy valamelyikünk tudatában felszínre törhessen. - fejezte be mondandóját csillogó virágszemekkel Ayana.
- Boldog vagyok, hogy immár neked is segítségedre lehettem, akárcsak NapRózsának, TündérLiliomnak, és a többieknek. - áradozott a pici Tündi.
- Igen - suttogta boldogan a kicsi viráglélek – csodálatos ajándék a számomra, hogy eljöttél hozzám.
A délután hamar elröppent, majd kedvesen búcsút vettek egymástól.
Azonban mindketten érezték, hogy nem utoljára látták egymást. – amitől jókedvre derültek.
A napocska aranyos bíborpalástba burkolózva köszöntötte az est első csillagát, aki fenségesen ragyogva elfoglalta éji páholyának, álomszép zenitjét.
De mielőtt átadta volna helyét HoldNővérnek, felhangzott a Tündék énekének legcsodálatosabb dala: a NapSzonáta.
Évezredek óta, először lehetett hallani az ősdallam szent akkordjait, mely angyalian szállt a selymes vízfátyol felett.
A közelben egy ezüstös uszony csobbant végtelen örömmámorral, amint a fényhívás megérintette sellőérzékeit. Sebtében átugrotta a sziklákkal övezett széles gátat, hogy a titokzatos tó bájosan virágzó tüneményes bóbitáját -több ezer év után-, újra keblére ölelhesse.
