Révetegen bámulok magam elé. Szokásos hétfő reggel. Borult az ég, attól tartok hamarosan olyan feketévé válik, mint a hangulatom. A villamos többnyire túlzsúfolt, a körút autóbűzös és semmi kedvem a munkához. A határidőcsúszás lesz terítéken a hétnyitó értekezleten. Fontos, a főnökömnek… Gondolataimból az érkező szerelvény zökkent ki és a hatalmas robaj. Az ég leszakadni készül. Robot módjára haladok a tömeggel, felpréselődöm a combinora. Az emberáradat belülre sodor, mindenki fel akar férni. Én csak néhány megállót megyek, jobban szeretek az ajtónál állni, de erre ma esélyem sincs. Próbálok kapaszkodót keresni, az utolsót egy hórihorgas fiatalember halássza el az orrom elől, így kicsavart pózban markolom a legközelebbi üléstámlát. Valakinek a táskája az oldalamba áll. Dühös vagyok és a kék mintás posztón dobolok. Moccanni sem tudok. Mások is épp oly türelmetlenek, mint én. Egy kisfiú az apja kezét rángatja, a férfi meg sem hallja, hogy a gyereke nem kap levegőt. Az ülő utasok jó része az okostelefont nyomogatja, akad, aki a hangosan zizegteti az újságját. Nem nézünk egymásra. Felszállás előtt elő akartam venni a fülhallgatót, de valószínűleg a táskám legaljára csúszott.
„Add Istenem, hogy ma ne késsek el, legalább a reggeli kávét nyugodtan tudjam meginni!” – fohászkodok némán, de nincs időm további pozitív mantrákra, a villamos nagyot rándulva megáll. A feszültség tapintható, az emberek idegesen kapkodják a fejüket. Döcögve egy-egy métert gurulunk, mielőtt a monstrum hatalmasat nyögve végleg megáll. Jó lenne látni, mi a kényszerpihenő oka. A nagykörút egy szelete kúszik a látómezőmbe. Az emberek sietősen tűnnek tova a képből. Azzal szórakoztatom magam, hogy igyekszem mindegyikhez egy történetet kitalálni. Hova megy, mivel foglalkozik, ha telefonál, kivel és miről beszélhet. Nem tudom mióta állunk, akik eddig nem foglalkoztak a külvilággal, most azok is fel-felpillantanak. Megindulnak a találgatások, a villamosvezető a hangosbemondón keresztül türelmet kér, de a megállás okáról hallgat. Egy ősz hajú, élénk piros körmű nyugdíjas lemondóan felsóhajt:
- Szegény kisunokám! Ma ismét elkésünk az iskolából. Még jó, hogy csak hétfő van – jegyzi meg ironikusan.
Egy mély bariton helyesel, a munkáját emlegetve. Hamar szolidaritás alakul ki az utazóközönség soraiban. Licitálnak, ki megy messzebb és ki az, aki el sem jut a céljáig. Mielőtt még végleg felhergelnék magukat, egy pattanásos állú srác félszegen igyekszik helyet csinálni. Az emberek dühösen tágítják a kört. Először nem jól hallom, mi történik, szófoszlányok jutnak el hozzám, a mozgolódás lelassul.
- Az anyukámnak… De nem tudom, örülni fog-e… Megtennék, hogy…
Próbálok fülelni, érzékelem, hogy mások is érdeklődve fordulnak a hang irányába. Kellemes dallam üti meg a fülemet, vélhetően a srác gitározik, nem látom a kezét. Néhány traktus után tapsot kap, kíváncsian várjuk a folytatást. Ahogy belemelegszik, úgy lesz egyre erőteljesebb és tisztább a hangja. Jó kis dalt komponált, a refrént együtt énekeljük vele. A lakozott körmű nagymama átöleli a vállát és könnyeivel küszködve elsuttogja, ilyen szépet még sosem hallott. A villamos még mindig áll.
Mindenkinek van egy kedves szava a fiúhoz, aki az elismerés hatására büszkén húzza ki magát. Egy menedzser típusú negyvenes férfi vállon veregeti és azt mondja, az édesanyja nagyon fog örülni a szülinapi szerzeménynek. Az eddig elmélázó emberek mosolyogva fordulnak egymáshoz és élénk társalgásba kezdenek. Engem sem érdekel már az értekezlet, az égboltot is világosabbnak látom, mégis jó hét lesz ez! Nem tudom mi üt belém, mert egyszer csak a saját hangomat hallom, amint lelkesen azt kiabálom:
- Még egyszer, még egyszer!
Mögöttem többen tapsolni kezdenek és a srác újra a húrok közé csap. Észre sem vesszük, amikor a combino komótosan elindul.
