Szeretet háború

Gyűlölöm. Haragszom rá! Miért tette ezt velem? Mindent megtettem érte és mégis, ez a hála? Most sem akartam rosszat, de mégis kifordítja minden gondolatomat, minden tetteket. Csak a rosszat látja bennem, csak azt, ami a törékeny része önnön valómnak. És mindig betalál. Mindig betalál azon a kis résen, amelyet a teljes önvédelmi rendszerem, felépítve a tökéletes mechanizmust, nyitva vagy. Talán hibából, talán csak véletlen, de ki tudja, talán direkt. Most is ez történt. Megtettem mindent, hogy tökéletes legyek neki, de mégsem ezt veszi észre, hanem a tökéletlent, a hibát, a rosszat. Legszívesebben a fejéhez vágnék valamit, törjön szét rajta egy tányér vagy tojás, végre bántani akarom én is őt, hogy fájjon neki is, ne csak nekem. Bárcsak végre észre térne és végre a jó oldala jönne annak, ami egykoron volt, visszatérne a boldogság közénk...

Úristen, már megint hogy néz ki. Egy dögös húszévesnek akarja eladni magát, és bomlanak utána a többiek. Na ezt nem hagyhatom, hiszen én akarok lenni neki továbbra is az egy, aki mindennél fontosabb. Muszáj beszóljak neki, leszidni őt, nehogy rájöjjön, hogy tényleg tökéletes, mert ki tudja, hogy akkor mi lesz a folytatás....

Két pólus, ugyanaz az érdek.

Egymás szeretete, ez lenne a lényeg.

Mégsem megy, csak elbeszélünk egymás mellett, pedig egyszerűbb lenne kimondani azt, hogy szeretlek. De ugyanakkor ez az egyik legnehezebb szó a világon. Iszonytató súlya van, egy teher, amely felelősséggel tartozik a jelentősége iránt. Gondolva csak egy kósza, kavargó, gomolygó kérdésekkel teli gondolat, de ha kimondjuk, akkor erőre kap és ki tudja milyen károkat okozhat.

Szeretlek. Biztos, hogy károkat okoz? Nem inkább értelmet ad annak a szürke hétköznapnak, amelyben levegőt veszünk, eszünk és alszunk egyet? Mert ha igazán hiszünk abban, amit a szó jelent, akkor lehet, hogy elakad a lélegzet, elfogy az éhség és aludni sem kell, csak szeretni, szeretni és szeretni naphosszat.

Mi a konklúzió?