Spuri vagyok, egy bátor tengerimalac. Szüleimmel lakom egy fedél alatt.
Néha kissé szűkösnek tűnik ez a hely, mégis úgy érzem nekem pont megfelel.
A ketrecünk balszélén finom széna vár, a jobboldalon pedig igazi vízraktár.
Amikor elfogy minden tápunk, jön egy furcsa ember, akire anyukám és apukám ránézni sem mer. Elbújnak azonnal a faházunk alá, én viszont kint maradok, és figyelek őreá.
– Gyere fedezékbe! – mondja mindig anya.
– Jó itt nekem, nem bántana soha.
Válaszolom neki, de óva int, mint mindig.
– Hadd mondjak fiam neked valamit. Ha nem találsz menedéket, könnyen bajba kerülsz.
A veszély fentről érkezik, lecsapnak rád, kiterülsz.
– Ez az ember jó, élelmet hoz nekünk, szerintem csakis miatta élhetünk.
Anyukám sóhajt, és összeteszi kezét. – Hagyd, majd megtanulja használni az eszét.
– Mondja nyugtatóan apa. Aztán eszünk, vár a vacsora.
Másnap reggel arra ébredek, hogy felborul a házunk. A ketrecünk teteje nyitva, és két kéz nyúl utánunk.
– Fussál fiam, menekülj! – kiabálják szüleim, de én csak állok meredten szokásom szerint.
A kéz megragad, és hirtelen felemel. Anyáért kiáltok, de ő már nem felel.
A faház mögül bámul, apám vigasztalja, szólítgatom még, de már biztosan nem hallja.
Kis dobozba tesznek, aztán kifizetnek, majd zötykölődő úton más otthonba visznek.
*
Új ketrecet kapok, minden friss benne. Forgáccsal, szénával, nyalánksággal telve.
Egy kislány mosolyog rám, kinek neve Dalma, a szoba, ahol vagyok, az ő birodalma.
Kiragad odúmból, és tenyerében hordoz, aztán jobbra-balra reptet, amivel már kínoz.
Visítok, sírok, ő csak nevet rajtam, anyáért kiáltok ebben a nagy bajban.
Aztán Dalma visszatesz a helyemre végre, és a szemembe néz mélyen, mintha olvasna benne.
– Te reszketsz kismalac. Talán félsz valamitől? – kérdezi és arcával ketrecemnek dől.
Bólogatni kezdek, és visítozom menten. – Érted, amit mondok? – kérdezi meredten.
Két lábra állok, integetek neki, erre örömében kezét énrám teszi.
– Hozd el a szüleimet – mondom, de nem hallja, csak szótlanul a buksim simogatja.
– Beviszlek a suliba, odalesznek értem. Iskolát váltottam és barátra van szükségem.
Egyik osztálytársam sem foglalkozik velem, de ha téged meglátnak, befogadnak, hiszem.
– Ekkor nyílik az ajtó, Dalma hátra szökken, az anyukája jött be, ha jól látom innen.
– Na kisasszony tetszik az új jövevény? Remélem, hogy igen. Kérlek, figyelj rá, gondozd rendszeresen. Ne felejts el enni, inni adni neki, és a forgácsot cseréld alatta, mert a frisset szereti.
Ha jól viseled gondját, és jó jegyeid lesznek, a másik két malackát is megvesszük neked.
– Akkor anya, apa mellettem lehetne! – ujjongok ugrálva örömtáncot ejtve.
– Olyan cuki, ugye? – nevetgélnek rajtam.
– Ügyes kismalac vagy – dicsérgetnek halkan.
*
Másnap az iskolában hatalmas a lárma, a diákok futnak körbe az aulába.
De, amikor meglátnak Dalma kezében, lefékeznek mellette és bámulnak serényen.
Ez a Tiéd? Hogy hívják? De aranyos – harsogják, minden mozdulatomat gyerekszemek kutatják.
Az első órán számokról van szó, de a matek bonyolult, nem nekem való.
Sajnos Dalmának sem a kedvence, szótlanul ücsörög a hátsó padban merengve.
Az óra végén a tanárnő ad neki egy papírt, Dalma sírva fakad, egyes dogát írt.
– Anya mérges lesz rám, kiborul majd megint. Apa meg lehet lágyan tarkón legyint.
A nap többi része szomorúan telik, még ha Dalmát a társai rendre körbeveszik.
Beszélgetnek rólam, fürgén ugrándozom, ezzel a hangulatát kissé helyrehozom.
Amikor hazaérünk, visszatesz a ketrecbe, szomorú az arca, el van keseredve.
Kiabálok, ugrálok, hogy adjon vizet, szénát, de ő babázásba fojtja vaskos bánatát.
Ekkor belép anyukája, szikrákat szór szeme. – Hallom egyes lett a matek, nem lesz ez így rendbe.
És nézd meg a malackád házát, az egész teljes káosz. Nincs mit ennie, inni sem tud. Na, már most!
Hogyha jó jegyet kapsz holnap, és a ketrecet újjá varázsolod, lehet még két édes tengerimalacod.
De, ha netalántán megint csalódást okozol, lemondhatsz róluk. Jobb, ha ezen elgondolkozol!
Kisétál az ajtón, és hangosan becsukja, Dalma az arcát tenyerébe fordítja.
Cibálom az itatómat, rágom a rácsokat, sivítok, ugrálok, és feszítem a zárokat.
– Mi van veled malacka? – sétál hozzám Dalma.
– Adjál nekem enni, gondolj a holnapra! – harsogom lelkesen fölágaskodva.
– Hozok neked szénát – mondja.
Telerakja az etetőmet, ujjongok is tőle. – Már csak a víz hiányzik! – mutatok előre.
Miután azt is kapok, cseréli a forgácsot, örömömben szinte szétrágom a rácsot.
Visszaül babázni, és újra sírni kezdek. – Vegyél ki a ketrecből, és tanuljunk egyet.
Ne felejtsd, ha holnap ötöst hozol haza, akkor újra velem lehet apa és anya.
– Mit akarsz malacka, már kaptál enni, inni, nem tudnál végre engem békén hagyni?
– förmed rám a kislány, amitől sírva fakadok, búskomor arccal a házamba vonulok.
Kukucskálok fölfelé, az eget kémlelem, szüleimre gondolok, vajon mit csinálnak nélkülem?
*
Pár perc múltán Dalma nyitja a ketrecet, és lágyan alám nyúlva kiemel. Reszketek.
– Gyere malackám, segíts tanulni – az asztalra tesz finoman elnyúlni.
– Nagyon nem akarom – nyafogja kisgazdám, az orrommal lapozom a füzetét ezután. Amikor leír egy számot, magasra ugrom, hogy feladja, azt én már nem hagyom.
Dalma körmölni kezd, és amikor az eredmény kijön, tarka táncba öltöm határtalan örömöm.
– Megy ez malacka, szuperek vagyunk mi együtt! – vidám énekünk a szobában száll mindenütt.
A lelkesedés másnapra is kitart, Dalma dolgozatot ír, mert javítani akart.
Amikor befejezi, a tanárnő átnézi, mosolyával nyugtázza, ez bizony tetszik neki.
– Ötöst adok rá – feleli a lánynak, boldogságunk hét határon túl járnak.
Indiánszökkenéssel megyünk el hazáig, és a jó hírrel berontunk anyához máris.
– Káprázatos kincsem, csodálatos vagy – feleli az asszony, majd kis szünetet hagy.
– El kell mondanom valamit, kérlek szépen ülj le. Ma délután bementünk az állatkereskedésbe.
És a két kismalac, akit kinéztünk neked, sajnos úgy tűnik, a tiéd már nem lehet.
– Elvitték őket?! – süvíti Dalma, ahogy kimondja, elcsuklik a hangja.
Könnyes szemmel nézek rá, ő simogatja buksim, anya, apa nélkül nem marad már senkim.
– Mi lesz most velem? Tudom, Dalma szeret, de szeretném még látni a szüleimet.
Tenyerébe fog, és védelmébe vesz, amikor a szobájába érünk, lágyan a földre tesz.
Apukája a ketrecemnél álldogál, meglát minket, és arrébb somfordál.
Ekkor az odúmból visítás hangja szól, Dalma is felkiált, hallható mindenhol.
– Itt vannak a malackák! – ujjong a kislány, és táncol a szobában száját tátván.
– Anya, apa! – kiáltok vidáman, és hozzájuk futok bátran.
– Kisfiam, hát megvagy, úgy aggódtam érted!
– Itt voltam végig, és vártalak téged.
Dalma a ketrecbe nyúl, hogy kivegye őket, erre szüleim szédülten elmenekülnek.
– Anya, apa ne fussatok, nem esik bajotok. Ez a kislány aranyos, szeretni fogjátok.
Szüleim szavaimat hallva végül megállnak, és feszült figyelemben merev tárggyá válnak.
Így kiemeli őket Dalma, s apukája, én epekedve várok a szőnyegen állva.
Összebújunk, dörgölőzünk, szeretgetjük egymást. Ez adja nekünk a legszebb megnyugvást.
Aztán a szobában indulunk felfedezőútra, Dalma filmez minket, és tölt fel a Youtube-ra.
– Boldog a nap hőse? – kérdezi anyukája. A kislány csak bólint, teljesült az álma.
Immár lett három boldog malackája.
