SEMMI
„Különvélemény”
Semmit nem tudtam a Semmiről – egészen addig, amíg egy közvetett, számomra ismeretlen kolléganőm levelét nem láttam az interneten, egy levelet, amelyet eljutatott Czunyiné dr. Bertalan Judit köznevelésért felelős államtitkárhoz is. Benne az áll, felháborítónak tartja, hogy egy fővárosi iskolában Móricz Légy jó mindhalálig-ja helyett Janne Teller Semmi című regényét adták fel a nyolcadikosoknak házi olvasmányként. Szóval, a téma ismét a kötelezők. Hogy mit adjunk. Időről időre felmerül ez a kérdés. Beszélünk róla, vitázunk, erősködünk, mert mindenkinek van saját elképzelése is azon kívül, amit „fent” meghatároznak. ...
A történelem során a gyermekeket egészen a humanizmus korszakáig nagyrészt nem vették igazán emberszámba. Még az anyák és csecsemőik között sem fejlődött ki erős érzelmi kapcsolat, mert túl sok volt a csecsemőhalál, és nem akartak közel kerülni a gyermekeikhez. A középkori festmények nagy részén megfigyelhető, hogy az elvileg Máriát és a kisded Jézust ábrázoló képeken milyen távolságtartó az anya. Ha a gyerekek „megúszták” a babakort, a nevelési módszer a fenyítés volt, az apák feladataként, csakúgy, mint ahogy tanításukat is ők vették a kezükbe. Úgy vélték, a gyerekekből ki kell verni a gonoszságot, és meg kell őket szelídíteni. Szerencsére, ez az állatidomár-módszer mára már feledésbe merült, a gyermekeket szeretjük, és törvénybe fektetett jogaik is vannak. Amiért mégis kitértem erre, az az, hogy – főleg a jóléti társadalmakban – rendesen átesett a gyermeknevelés módszere a ló túloldalára. Ez pedig a szabadság elve. Ráfogjuk, hogy szabad akaratot adunk a gyerekeknek, tegyenek, amit szeretnének, holott nem más van e mögött, mint az, hogy a szülők dolgoznak, és utána sem kedvük, sem türelmük, gyakran valóban idejük sincs a saját gyerekükre. Ilyen esetekben mindent az iskolára hagynak, a pedagógusoktól várnak el mindent, amit ők kihagynak – épp csak arról nem gondolkoznak el, hogy a tanárok is ugyanolyan emberek, mint a többi szülő: vannak gyengéik, és vannak erősségeik; vannak megválaszolatlan kérdéseik, megélhetési gondjaik; jók és rosszak – tehát emberek – dolgoznak, mind fáradtabban és kiégettebben hazamennek, és éppen úgy el-eltaszítgatják maguktól a saját gyerekeiket…
Mond valami újat Teller? Nem. Csak kimondja azt, ami mindenkit foglalkoztat: miért élünk, ha úgyis meghalunk? Ami új, az új a csomagolás: hajmeresztő történet, gyerekszereplőkkel. Ha ugyanezt felnőttekkel játszatta volna, nem lenne akkora a botrány. De nem vérfagyasztóbb, mint például Az éhezők viadala (Collins). A legyek ura (Golding). Az útvesztő (Dashner). Vagy Csáth Géza Anyagyilkossága, A kis Emmája. Személyes élmény A Pál utcai fiúkkal: én napokig sírtam, amikor Nemecsek Ernő meghalt… Mindenki hozzáteheti a maga irodalmi vagy filmbéli élményét, amelyet olvasván-nézvén elszörnyülködött, vagy elgondolkodott, de az biztos, hogy mindben ott vannak a háttérben a felelősségre vonható felnőttek… És mindegyik történetnek megvan a maga üzenete; legalább annyi, hogy a világgal valami nincs rendben. Nem is a világgal, hanem a benne élő főemlőssel, velünk, emberekkel. Madách is ezért teszi fel kérdését, és ezért álmodja meg Dosztojevszkij nevetséges embere is a jobb világot. És ezek közül nem is egy kötelező olvasmány.
Az ilyen művek indikátorok is, segítségükkel megfigyelhető, leírható egy jelenség: például abból, ahogyan a bizonyos korosztályok reagálnak rá, következtetni lehet egy közösség, mondjuk egy osztály, vagy akár egy egész társadalom hozzáállására adott témákkal kapcsolatban. De még egyetlen gyerekre is: ha valamelyikük például rajongva reagál a brutális jelenetekre, akkor számíthatunk rá, hogy ezek a készségek benne is megvannak.
Az, hogy a dán írónő művét először betiltották, nem új a nap alatt. Számos példát hozhatunk fel arra, hogyan üldözték a történelem során azokat, akik valami újat, valami változást akartak mutatni az emberiségnek. De nem sorolok most tudósokat, akiket máglyán égettek el, sem forradalmárokat, akiknek elegük volt a diktatúrákból és nyaktiló alatt végezték stb., most csupán irodalmi példákra emlékeztetek. Kezdhetném a könyvek könyvével, a Bibliával: ha eltekintek az Ószövetség bonyodalmas létrejöttétől, elég, ha csak arra gondolok, hogy magát az Újszövetség „főszereplőjét” keresztre feszítették… A Biblia pedig a világ legolvasottabb könyve lett. Vagy ott van Salman Rushdie, akit egyenesen halálra ítélt Homeini ajatollah; vagy már mindenki elfelejtette a cenzúrát? És a sok-sok íróasztalfióknak írt művet, amelyeket egy idő után már nem találtak károsnak, sőt, egyenesen kötelező irodalommá váltak?
Aztán ott van a tömegmédia, abból is a világháló. Válogatás nélkül eljut a tanulóhoz minden, mivel a szülők általában nem is ellenőrzik, mit csinál a gyerek a saját szobájában, pláne nem, hogy az interneten mit néz. És ez, ha mégis félteni akarnánk a nebulót, a kamaszt, még rosszabb hatással lehet, mint egy regény, ugyanis kevésbé készteti őt gondolkodásra, mint egy olvasmány, mert a vizuális feldolgozás készen ad mindent. Ha tehát a gyerek nem olyan beállítottságú, nem elég „okos” ahhoz, hogy gondolkodjék, akkor mindegy, hogy filmet néz, vagy könyvet olvas, segítség nélkül nem fog elmélkedni a világ dolgain.
Mert ezek a regénybeli fiatalok, azzal, hogy elkezdték gyűjteni az élet értelmét bizonyító tárgyakat, eleinte tulajdonképpen gondolkodtak. Szándékuk jó volt, reményvesztett társuknak akarták bizonyítani, hogy van miért élni. Csak mivel ebben nem volt segítségük, egyetlen felnőttet sem kérdeztek meg, így ellenőrzés nélkül az események rossz irányt vettek, elszabadult a pokol. Lett volna-e lehetőségük a mind kísértetiesebb helyzetből kiutat keresni? Igen, bármikor szólhattak volna akár a szüleiknek, akár egy tanárnak. Ugyanis a hónapokig tartó eseményekből a felnőttek semmit nem vettek észre. Ami mutathatja azt is, hogy mennyire érdektelenek, vagy pedig azt, hogy a történet szempontjából ez nem is releváns.
Fölösleges a boszorkányüldözés e miatt a regény miatt. Volt már épp elég, és ahogy látszik, lesz is még. Az ember hosszú távon nem tanul semmiből. Hérakleitosz azt mondta, nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba – utalva arra, hogy minden állandóan változik. Igen, igaz – csak az emberi természet nem nagyon akar változni. Ítélkezünk, keressük a másikban a rosszat, háborúkat szítunk, és anyagi javakat gyűjtünk – sokkal többet, mint amire szükségünk van. Egyszer azt a feladatot adtam tizedik osztályos diákjaimnak, hogy egy A4-es lapot osszanak ketté, és egyik oldalra írjanak negatív, a másikra pozitív emberi tulajdonságokat. A rosszakból sokkal többet találtak… A múltkor történész ismerősöm mondta, hogy amióta ember él a Földön, csupán kb. jó 200 évig nem volt háború sehol a világon. És ez sem összefüggően. Akkor meg miről beszélünk? Hogy egy könyv durva és rossz hatással lehet csemetéinkre? Mert itt olyan jó dolguk van a gyerekeknek, hogy nem kell olvasniuk, látniuk, hallaniuk semmi rosszról? S ha mégis, akkor mit fognak csinálni? Több rosszat? Attól félünk? Vagy, hogy eltévelyegnek hitükben, világnézetükben? A még ki sem alakult irányultságukban? Befolyásoltak lesznek? Netán eddig semmi irtózatosat nem láttak életük első 14-15 évében? Nem látják a tévében, az interneten azokat a kortársaikat, akinek fegyvert nyomnak a kezükbe, hogy harcoljanak? Vagy az éhező gyerekeket világszerte? Vagy a gyufa- és csillagszórógyárakban robotoló kicsiket? De a Bűn és bűnhődést feladhatjuk kötelező olvasmánynak, amelyben a mostohaanya arra kéri mostohalányát, legyen utcalánnyá, hogy eltartsa a nyomorban, alkoholista apával élő családot? Nem akar vége lenni ennek a fejtegetésnek…
A magyar kiadás végén két utószó olvasható, egyiket Bárány Tibor, a másikat Tandori Dezső írta. Ezek után nem is lehet már sok mondanivalónk arról, hogy van-e irodalmi értéke a műnek. A bekezdéseket záró fokozások-ismétlések szinte líraivá is teszik. Meglepődve olvastam, hogy a Budapesti Bábszínház 2013 januárjában színpadra vitte. De nemcsak ők, hanem a Szabadkai Színház is. És még ki tudja, ki mindenki csinált vele, belőle valamit. Lehet, hogy már készül a film is. Beleolvastam más nyelvű véleményekbe, megnéztem a német, a szerb, a horvát és az angol internetes médiát. Amennyire értettem, a vélemények ott is megoszlanak, de nem szélsőségesek. Nyilvánvaló, hogy még sok mindent lehetne írni, pró és kontra. És hogy jól tette-e a budapesti kolléganő, hogy nyolcadikban házi olvasmánynak adta? Azokat a gyerekeket ő ismeri, ő tudhatja, hogy neki mi volt a célja. Én inkább a felnőtteknek ajánlanám, mindenkinek, de elsősorban szülőknek, pedagógusoknak. És igen, el tudom képzelni, hogy sok nyolcadikosnak is való.
Soraimat nem szánom vitának, sem igazságkeresésnek, sem elemzésnek – csupán a véleményemet vetettem monitorra. És mielőtt folytatnám, inkább az írónő szavaival zárom:
„A fiatalok minden alapkérdést teljesen maguktól tesznek fel. A felnőttek azok, akik kellemetlenül érzik magukat, amikor lekaparják a lakkot mindarról, amit mi tiszta konformizmusból naponta végigcsinálunk.” http://www.zeit.de/kultur/literatur/2010-08/janne-teller/seite-2
Vígh Erika magyartanár