- Na, milyen helyre hoztalak? - fordulok Frodóhoz.
- Hát, megjárja... - dörmögi életem párja izzadságtól fénylő arccal.
Na végre! Az első viszonylag pozitív mondat a mai délutánon. Amióta kitettük a lábunkat hazulról, egyfolytában morgott, hogy otthon, a lesötétített lakásban több fokkal hűvösebb van, miért kell nekünk örökké mászkálnunk, satöbbi. A háromgombócos fagyi is csak egy ideig tömte be a száját. Pontosan addig, míg fel nem értünk a Margit-hídra. Ott aztán újra rákezdte a drágám.
Jó, jó elismerem, hogy a víz felett sem mozdul a levegő, lábunk alatt olvad az aszfalt, csak úgy reszket felette a forró levegő.
- Ez hihetetlen... - dohog Frodó -, hogy minden hülyeségre rá tudsz venni! Mégis, mi a titkod?
Meghökkent a kérdés:
- Nincsen semmi titkom. Hacsak nem az, hogy te is éppen ezt akarod.
Férjem nem válaszol. Nade, ahogy néz! Valóságos térkép az arca...
...Most azonban itt vagyunk végre. Körülvesznek a Sziget lüktetően hűs törzsű, óriás platánfái, és pár lépésnyire ott csobog, locsog, spriccel a Szökőkút. Magyarország legnagyobb szökőkútja!
Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik úgy gondolták, ezen a rekkenő szombat délutánon legjobb (és legolcsóbb) program a láblógatás. Egyenesen bele a szökőkút vizébe. Szinte telt ház van a medence peremén.
Helyet találva, boldogan rángatjuk le magunkról a „surranót”, és mi is letelepszünk közéjük. A víz, akár egy hűvös borogatás. Ülünk, és gőzölgünk, mint a lovak.
A hangszóróból klasszikusok harsognak, gejzírként tör fel, gyöngyözve hullik alá a víz: szerteguruló gyémántcseppecskék a tűző nap fényében.
Szép, szép, de az igazi mégsem ez, hanem amikor támadnak a lovak! Nem, kérem, ez nem nyomdahiba. „Lótámadásnak” azt nevezem, mikor a zene csúcspontján hirtelen áradással, barokkos zuhatagokban fröcsköl szét a víz a bámészkodók felé, minden irányban. Kis fantáziával, mintha tengeri paripák vágtatnának elő a szökőkút közepéből... Tisztára Trevi-kút!
A lovakra várva ücsörgünk a parton.
- Nézd csak, milyen vörös lett a lábam! - mutatom Frodónak.
- Biztos vegyszeres a víz, azért! - feleli rosszmájúan.
Pontosan tudom, mire céloz: tavaly nyáron a visegrádi Palota Herkules-kútjában pancsoltunk, és az álmosan bóbiskoló teremőr néni utólag világosított fel: a víz vegyszeres volt. Másnapra tele lettünk helyes kis piros kiütésekkel...
Biztos, ami biztos, lefröcskölöm Frodót. Ő sem marad adósom.
Mellettünk két fiatal srác ücsörög. Turisták: olaszok. Vigyorognak rajtunk. Mi vissza. Annyira rendben van most minden.
Kis létszámú romacsalád telepszik mellénk a másik oldalon. Papa, mama, három gyerek, négytől tizennégy éves korig. Jómódúak, rendezettek, hangosak.
A kisebbik fiú - igazi „ördögfióka”, a szeme sem áll jól - azonnal felismeri a spontán strand lehetőségét. Pillanatok alatt derékig benne áll a vályúszerű, „lábáztatós” részben, majd átcsusszan a belső perem felett, és máris övé az egész medence! Boldogan megmerül: még kócos fejecskéje is eltűnik a víz alatt. Lelkesen hívogatja a testvéreit.
A melákosodásnak indult nagyfiú nem kéreti magát, a felékszerezett, szlávos arcú kislány húzódozik, de aztán kötélnek áll. Perceken belül mindhárman ott pancsolnak a nagy, algás márványteknőben. Önfeledten, sikongatva. Ami a szülőket illeti, ők megmaradnak a lábáztatásnál.
A kútnál hűsölők csendben figyelik a gyerekeket; többen észrevették már az egyik fára szerelt táblát, mely nagy betűkkel hirdeti:
„A szökőkútban fürdeni tilos és életveszélyes!”
Ezenkívül pénzbírsággal büntethető...
A levegőben ott a fojtott várakozás: ha most nem történik semmi, vagy nem jelenik meg valami rendőrféle, perceken belül mindenki a medencébe veti magát. Én is érzem a hűs víz sürgető hívását. Még sosem strandoltam szökőkútban!
Két lány már nem bírja tovább: belegázol végre! Az emberek összenéznek, a fenekek megemelkednek, és...
- Mindenki hagyja el a szökőkút területét! Most, azonnal! Hát nem látják a táblát?! - kiabálja a semmiből előkerülő, izgatott fickó.
Valami úszómester-félének tűnik: trikó, sort, nyakában plasztiklap, izzadó homlok, rémülten haragos pillantás.
- Kifelé! Mindenki! A medence árammal dúsított: életveszélyes!
Hangja elvész a zene crescendójában: a lovak kitörnek a szűk karámból, és tetőtől-talpig beterítik a lányokat.
A „hivatalos közeg” a parton vadul pantomimezik feléjük. Kelletlenül kászálódnak kifelé, s hallgatják végig a „fenntartó” szigorú szavait.
Aztán a gyerekek kerülnek sorra. Ők már keményebb diónak bizonyulnak. Eszükben sincs „elhagyni a medence területét”, és az sem érdekli őket, hogy „rövidzárlat esetén mindenkit halálos áramütés érhet”. A szökőkút éber őre verejtékezve pöröl a szülőkkel. Azok behúzott nyakkal tűrik a szóáradatot, de végül a papa megelégeli, és odakiált a nagyobbik fiúnak:
- Há' Józsika! Gyertek mán ki! Nem hajjátok, mit mond a bácsi? Rázós a kút!
- Nem ráz ez, apu! - értetlenkedik a melákosodó.
- Ráz, ha a bácsi aszongya!
A csemeték vonakodva partra kecmeregnek.
- Má' megin' csak a rosszat csinájjátok - jegyzi meg a mama, minden harag nélkül, főleg a kis „ördögfiókához” intézve a szót. - Montam én, hogy mennyünk ki a strandra a Tímejájékkal. A Rómaira!
A papa vállat von. Egy darabig még üldögélnek a parton, tanácstalanul, aztán elindulnak valamerre. Talán a Rómaira.
A kedélyek lassan megnyugszanak. Az enyhülésre vágyó lábak visszakerülnek a veszélytelen zónába. A szökőkútőr nyomtalanul eltűnik.
A zene is újra felcsendül. Andrea Bocelli behízelgő hangja körbefolyja a tisztást.
„Time to say goodbye...”
Hát ki ne kerülne ettől összebújós hangulatba? A párok közelebb húzódnak egymáshoz, kezek kulcsolódnak kezekbe. A két olasz fiú épp öleli egymást: testük szorosan összesimul, és...
- ...Te, ezek smárolnak! - suttogom döbbenten.
Frodó csak egy blazírt oldalpillantásra méltatja őket:
- Na és? Gusztus dolga... Ne bámuld már őket ennyire!
Nem én vagyok az egyetlen, aki mindenfelé forgatja a fejét, hogy ne kelljen a fiúkat néznie. A szemem mégis folyton rájuk siklik. Nem tehetek róla.
- Nem is a medence az, ami igazán rázós... - jegyzem meg suttogva.
- Hanem?
- Hát ez!
