Pár hónapja volt még csak a világon, mikor rácsos ágyból eltűnt a mellette szuszogó, gőgicsélő ikertestvére, ő meg éjjel-nappal sírt utána. Orvost kellett hívni hozzá, aki azt tanácsolta, hogy fektessenek mellé játékbabát, mert különben utána hal.
Piros kartondobozából húzom elő az első fényképét, amin konyhaládán ülve egy csészealjból cukorkákat majszolgatott, úgy négyéves kora körül. Feje tetején óriási fehér masni, lábán kopott orrú cipő.
Egyszer elmesélte, hogy csak szemezgetett akkor a tányérból, lassan szopogatta az áttetsző színes cukrokat, hogy sokáig tartson. A fényképen nem látszik, hogy eközben a konyha túloldalán a nővére nyafogott:
- Elfogytak a cukraim! Évinek sok van méég!
- Elosztom újra három felé – mondta a bátyja és Évi tányérjából kimarkolta a maguknak szánt adagot.
Az előző kép mögött meglapul egy kisebb, négyszögletes, aminek a hátuljára valaki kézzel ráírta, hogy „Évike hat éves”. Világosszőke, fonott copfokba fésült hajjal figyel a felvétel készítőjére, sötét ruháján fehér gallér. Nem volt rég, hogy együtt néztem vele a fotót, ő meg közben anyja szavait idézte, aki nevetve mesélte róla mindig ezt a történetet: ”Első osztályos korában eltanácsolták Évikét az iskolából. Ősz közepén a tanítónéni magához hívatott, és megkért, hogy tartsam magam mellett még a kislányt egy évig, mert túl játékos. Bábozik az ujjaival magának a pad alatt, ahelyett, hogy figyelne.” Szemüveget kellett volna hordania Évának ahhoz, hogy ne csak az ujjait, a táblát is láthassa! Nem kapott, mert eltakarta volna a mélykék színű szemeit. A következő tanévtől azért valahogy boldogult anélkül is. Megjegyzem, én sem láttam szemüvegben, soha. Inkább hunyorgott.
Találomra húzom elő az újabb fényképet a dobozból. Magas, izmos fiút ábrázol egy balatoni strandon, akinek hallani vélem a hangját is, ahogy baráti társaságukban elárulja:
- Az lesz a feleségem, akinek a nevét a kabinom falára írtam. Késő délutánra járt már az idő, mikor Éva rávette a kabinosnénit, hogy egy pillantást vethessen a kabin belső falára. Bár fénykép nem készült róla, mégis látom magam előtt, ahogy méz színű hajának egy tincsét izgatottan a mutatóujja köré tekeri és hiszi amit lát: „Évi”
Meggyűrt sarkú kép a következő, túloldalán dátummal. Virágos blúzban pózol, arcát rózsaszínűre festette a fényképész. Szeme szürkén mosolyog. Azon a nyáron készült a felvétel, amikor megírta Andrásnak, hogy többet nem válaszol a leveleire, hagyja őt végre békén. Télen tartották meg az esküvőt. Rövid keresgélés után megtalálom a boldogító igenről szóló felvételt is a doboz alján, lefelé fordítva.
Apró és nagyobb cakkos szélű fotók következnek. Majdnem mind a házaspárt ábrázolja padon ülve, autónak támaszkodva, sátor előtt, egymást átkarolva. Addigra már papírjuk is volt pedig arról, hogy nem tartoznak egymáshoz. Hiába esküdöztek bíróság előtt a közös barátok valamelyikük pártját fogva, hogy a másik a hibás. Nem tudhatták akkor, hogy lehúznak egymással még hat kemény évet.
A doboz hátsó falának támasztva, megsárgult borítékban néhány igazolványképet is találok Éváról.
-Mindegyiken ronda vagyok! – mondta régebben, ahányszor csak a kezébe kerültek. Dehogy! A magány hagyott nyomot az arcán. Valójában nem volt egyedül, mert vele élt a gyerek. Arról kellett gondoskodnia, ahogy tudott. Érte indult eget szaggató per.
- Sokkal jobb a férjem nélkül! – legyintett egyszer sezlonon kuporogva, meggyőzően mosolyogva. Én meg tudtam, hogy alig futja bármire. Semmire sem futotta! Fodrász? Soha! A gyerek felnőtt, ő meg ott maradt egyedül.
Pár héttel ezelőtt egy hűvös napon a kórházi ágya mellett állva maradtam, nem mertem leülni. Éva öreg volt már, és nagyon beteg. Hörgött, fújtatott. Néha még itt volt, néha odaát. Aztán hirtelen rám nézett. Én meg ott álltam, hülyén. Még át voltam fagyva a kinti széltől. Valamit mondanom kellett! Valami vidámat, vagy kedveset: - Képzeld, már szeptember vége van, és olyan szikrázón süt a nap, mint nyáron – hazudtam kínomban. Ő meg csak nézett rám. Napsütésre számítva fordította el fejét a szürke égre nyíló ablakok felé, mégis azt válaszolta: - De jó!