Krizantém

Az élet nem mindig igazságos. – gondolta szomorúan, ahogy elvette a cserepes krizantémot. Mosolyogni próbált, de csak a könnyek gyűltek a szemében. Eszébe jutott, már idejét se tudja mikor kapott valakitől virágot. Mikor lepték meg valamivel. Akár csak egy aprócska gesztussal… A könnyei megállíthatatlanul potyogni kezdtek a szeméből.

- Ne sírj! Kérlek, ne sírj! – törölgette a jóképű, negyvenes férfi a nő arcán legördülő könnycseppeket. Nem értette, most mi a baj. Hiszen olyan rég lepte már meg. Most, ahogy a lakberendezési áruházban nézelődött, meglátta a virágot és érezte, haza kell hoznia. A többi már nem volt fontos. Most meg itt áll értetlenül. Vajon mi válthatta ki ezt a reakciót?

Álltak egymással szemben némán. A nő végül átölte a férfit és a fülébe suttogta:
- Nem tehetsz róla. Hálás vagyok a kedvességedért. Tudom, fontos vagyok neked és bármit megtennél értem. Csak… Csak, tudod nem erre számítottam. Illetve nem vártam tőled, hogy virágot vegyél nekem. A krizantém pedig… - gyorsan elharapta a mondatot.
- Igen?! – csapott le a férfi a hirtelen félbehagyott mondatra. – Mi van a krizantémmal?
- Semmi-semmi, nem fontos. – ütögette a nő a férfi izmos hátát.
A férfiban ekkor megannyi régi emlék tolult fel. Pont, mint gyerekkorában. Amikor az anyja meg akarta nyugtatni, mert nem az elvárásai szerint cselekedett. Valahogy most is ezt érezte. Azt, hogy valamit elrontott. Dühös szikra villant a szemében, ahogy eltolta magától a nőt.

***
A nő nem állta sokáig a férfi tekintetét. Reszkető kézzel, sietve letette a virágot a legközelebbi székre, tüntetőleg elfordította a fejét, majd a zsebében kotorászva próbálta megtalálni a zsebkendőt. Ma nem akart vitatkozni. Ma nem akart drámát. De be kellett látnia, a másiknak igaza van. Őszintének kell lennie. Legalább egyszer az életben. Annyiszor gondolt már rá, hogyan mondja majd el. Oly sokszor belekezdett, de aztán mindig máshová lyukadt ki, nem volt bátorsága elmondani. Lopva felpillantott a férfira. A szíve megdobbant, ahogy ránézett és ösztönösen érezte, ma sem lehet vele őszinte. Nem ez lesz az a pillanat.

***

A férfi egy darabig még egyik lábáról a másikra állt. Tapintható volt a feszültség. Az járt a fejében, hány év telt el így. Hány nap és óra múlt el úgy, hogy érezte, valami fontos, soha ki nem mondott titok van kettejük közt. Valami, ami megakadályozza, hogy őszintén szeressék egymást. Hogy, amikor már azt hiszi, közel tudtak egymáshoz kerülni, a nő mintha ellökné, idegennek tekintené. Mintha gyűlölné. És soha nem arra válaszol, amit kérdez. Soha nem mondja el, amit gondol. Úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Mintha görcsösen szeretni akarná, hogy valamit jóvá tegyen. De mit? Miért nem őszinte? – ahogy a kérdések agyába tolultak, érezte, amint a fájdalom a halántékába mar.

Döngve csapódott be a szobaajtó. A nő nem szólt, csak nézett utána némán. Az ajtó csapódása után már nem tudta visszafojtani az érzelmeit, zokogva rogyott a kanapéra. A sírás egyre hangosabban rázta a vállát. Tudta, hogy a férfi visszajön. Egy fél óra múlva ők ketten biztosan kibékülnek. És azzal is tisztában volt, a férfi csak jót akart. Honnan tudhatta volna, hogy a krizantém mit vált ki belőle, sose beszéltek róla.