Az ósdi bérház templomra emlékeztető bejárati ajtaja lassan nyílt ki, mintha fokozni akarná a helyzet drámai voltát. Grant ujjai már legalább három szonátát lejátszottak a kormányon, a gyomra liftezett fel-le, mintha a régi sárkányos hullámvasúton ülne. Ebéd óta azon rágódott, vajon mit akarhat tőle Julia. Végül arra jutott, pénzt. Néhány perce várt a ház előtt, de már huszadjára pillantott a mobiljára, hátha keresi valaki az irodából, és gyorsan lemondhatja ezt az egészet. Nem volt szerencséje. Felpillantott. A lány épp kidugta bojtos sapkába bújtatott fejét az ajtón, Grant kocsiját fürkészte. A mélykék szempár és a majdnem fekete egy pillanatra találkozott, mindketten intettek, Julia elindult az autó felé. Grant határozottan szállt ki, hogy üdvözölje, de egy ügyetlen ölelésen kívül nem telt többre. Gyors és remegő mozdulataikat a skandinávos időjárásra lehetett fogni.
– Hová menjünk? – kérdezte Grant, miután a kormány mögött újra visszanyerte önbizalmát.
– Csak kocsikázzunk! Meddig érsz rá?
– Már nem megyek vissza az irodába, hatig ráérek. Mikor jöttél vissza a városba?
– Egy hete.
Julia viharvert piros mappáját a szélvédő elé pakolta. Levette kislányos sapkáját, göndör fekete fürtjei a válláról előre omlottak. Ujjai remegve csúsztatták le válláról a kabátot, arcát és nyakát elöntötte a forróság. Tudta, kérdeznie kell valamit, hogy oldja a kellemetlen vibrálást kettejük között.
– Még mindig Tulmannál vagy?
– Igen, de már nagyon unom, évek óta csak válási ügyeket kapok, semmi változatosság. És te? – kapkodva kérdezett vissza Grant.
– Épp állást keresek. – Julia ösztönösen a szájához emelete rövidre rágott körmeit. – Váltani szeretnék – tette hozzá halkabban.
– Váltani? Mire?
– Teljesen másra. Nem nekem való az egészségügy.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt hallom tőled – hitetlenkedett a férfi.
– Hát, igen, sok minden történt velem. Megváltoztam.
Grant kemény önuralommal nem tett megjegyzést a hallottakra. Nem bántón, inkább tréfálkozva kérdezte:
– És mi leszel, ha nagy leszel?
Julia mindig is imádta ezt a féloldalasan gödröcskés mosolyt.
– Gyerekekkel szeretnék foglalkozni, elvégeztem az óvónőképzőt.
– Gyerekekkel. Értem. Az valóban nagy váltás lesz, Julia.
Neve hallatán egy apró izom összehúzódott a hasában és automatikusan a férfi felé fordította tekintetét. Pirosat kaptak. Grant először nézett bele úgy igazán a fekete szempárba, a pillantás azonnal végett vetett minden eddigi tettetett higgadtságának. Feszültsége durvasággá változott.
– Mit akarsz tőlem?
Julia szája megremegett.
– Csak beszélgetni kicsit, csak szerettelek volna látni téged.
A mondat végét már csak tétován suttogta.
– Julia, eltelt öt év, akkor csak úgy felszívódtál, most meg csak úgy felhívsz? Tartozol némi magyarázattal, nem gondolod? Pénzt akarsz?
– Pénzt?
– A házból.
Julia oldalra fordította a fejét, a havazást bámulta, nem bírt Grantre nézni.
– Gyorsan eladtad.
– Igen. Próbáltalak elérni, hogy megbeszéljük legalább az anyagiakat, de teljesen eltűntél. A barátaid sem tudtak semmit rólad, anyukádnál is voltam. Elköltözött. Olyan volt az egész, mintha valami rohadt krimibe csöppentem volna bele...
– Eladtad. Három hónapot sem vártál! – Julia némi szemrehányást is belecsempészett a megállapításba.
– Nem! Minek vártam volna? Különben is, honnan tudod, hogy mikor adtam el?
– Grant, ez nem fontos. Tudom és kész.
– Itt voltál a városban?
– Visszajöttem egy időre.
– Mikor? Meddig? – a férfi kérdései élesen csattantak.
– Mindegy az, Grant!
– Nekem egyáltalán nem mindegy!
A kereszteződés után Grant félreállt, megállította a kocsit, kezdte elveszíteni a kontrollt érzelmei felett. Évek óta elfojtott keserűség kúszott fel a torkáig. Tartott tőle, nem tudja majd visszafogni, ordítani fog Juliával. De amikor újra ránézett a lányra, feketén marcangoló szomorúságot látott. Lassan elcsendesedett a haragja. Hosszan, némán elmélyültek egymás arcának fürkészésében. Julia törte meg a csendet.
– Grant! Elmegyünk a házhoz, kérlek?
– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet.
– Kérlek!
– Nem voltam ott, amióta eladtam. És egyetlen porcikám sem kívánja újra látni.
– Kérlek, Grant!
– Nem tudom mit akarsz ezzel, Julia.
– Csak menjünk el oda, kérlek!! Ennyit szeretnék.
Grant úgy tett, mintha a nagy forgalommal lenne elfoglalva, Julia oldalra nézett, és újabb beszédtémát keresett. Nehezen talált. Mindketten az utolsó napra gondoltak. Az utolsó, együtt töltött, abszurd napra.