Hánykolódás

Hánykolódik egy két árbócos hajó a tengeren. A magas hullámok dobálják jobbra-balra. A szél tépázza a vitorlákat, folt hátán folt már a vászon, tele irgalmatlan nagy lyukakkal. A hajótest is sérült már, az ácsok régen rakták már rendbe a deszkákat, pedig bőven ráfér egy nagy tatarozás a vizenjáróra. A kormány használhatatlanul pörög mindkét irányba, attól függően, hogy honnan kapja a pofont a hajó. A kapitány még a taton áll és kémleli a horizontot, hogy vajon mikor lesz vége a viharnak. Egy mély sóhajjal csukja össze a messzelátót és nyugtázza, hogy nincs más választása. Ha túl akarja érni az égiek harcát a tengeren, akkor csak esélye van. Ki kell kötöznie magát a hátsó árbóchoz és a sorsra bíznia magát. Talán, jó szerencsével túlélheti ezt a kalamajkát is, mint megannyi korábbi csatát az elemekkel. Talált egy jókora, vastag kötelet, amellyel szorosan átkötötte a derekát és rögzítette a testét, hogy ne sodorja el egy óriás hullám, vetett egy keresztet és várta a folytatást. Egész éjszaka tombolt a vihar. Szerencsére a hajó nem adta meg magát és továbbra is irány és kontroll nélkül bukdácsolva a gigantikus taréjok tetején haladt valamerre. Egyszer elbóbiskolt a kapitány, majd arra riadt, hogy egy mérhetetlen nagy pofont kapott az egyik hullámtól. De igazából talán ez volt az utolsó megmérettetés erre az éjszakára. Szépen lassan elcsendesedett a hatalmas víztömeg. A hajó pedig megállt. Várt még egy kicsit a kapitány, majd eloldozta magát, hogy megvizsgálja a szerzett sérüléseket. Nem volt olyan része a hajónak, ami ne kapott volna valamit a tomboldában. A vitorlás első embere rágyújtott egy pipára, megvakarta a fejét és aztán vállat vont. Úgyis megoldja valahogy ezt is, mint ahogy minden mást is megoldott sikeresen. Lehet, hogy eddig irányítatlanul sodródott a tengeren, de attól még egy valamit nem adott fel. A reményt.