Gombnyomásra

Emlékszem még az utolsó napra, amikor még sütött a nap és meleg volt, vénasszonyok nyara. Nem volt mindenki otthon, így időtöltés jelleggel elindultam a két kutyával a mező felé. Nem kellett semmilyen kabát, de még a pulóver is szinte felesleges volt, olyan ereje volt a napnak. Kivételesen nem ráncigáltam a kutyákat, hagytam egy kicsit szagolgatni, nézelődni őket. Zalán még a füvet is megrágcsálta, kezelvén a gyomor problémákat. A szél csak enyhén lengedezett. Csend volt, vihar előtti csend. Nyugodtan telt a nap második fele, csak a szokásos negatív hullámok érkeztek a megszokott módon, de azon túl semmilyen említésre méltó esemény nem volt. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire vissza fogom sírni ezt a napot.

Este a szokásos módon telt, illetve egy kivétellel. A fiúk ismét filmet akartak nézni, így megnéztünk valamit az HBOn, olyan kincskeresőset. A kádban írtam ismét valamit egy pohár pezsgő társaságában, aztán fekvés. Hamar elaludtam, nem is csoda, mert mostanában nem sok pihenés jutott az iskola, a munka és fiúk edzései között lavírozva.

És aztán jött a feketeleves. Éjszaka valaki, valahol, megnyomta a gombot. A rakéta örjítő sebességgel indult és csapódott be ellenséges területen. Egy probléma volt vele, hogy ez a rakéta atomot hordozott és a korábbi világháború ismert jeleként csapódott be. Mindegy, hogy ez a gomb véletlenül nyomódott be, vagy direkt. Az ellenség a csapást azonnali válasszal torolta meg. Mindkét becsapódás helyen óriási gomba robbant és megszámlálhatatlan élet oltódott ki hirtelen. Nem volt béke tovább. A harmadik és egyben utolsó nagy háború, amely végigsöpört az egész világon, egy iszonyatos emberi hiba okán robbant ki. Nem volt tovább kérdés, hogy ez a háború a földi életet fogja elsöpörni és gyökeresen fog megváltozni mindent.

Akkor éjszaka még békében feküdtünk le. Még nyomokban ott volt a fejünkben az aznapi meleg nap minden emléke. Másnap már a hírek csak a gombafelhőkről szóltak és arról, hogy hirtelen mindenki katona lett.

Ma már nem tudom, mi van a családommal. Már régen nem hallottam a fiúkról semmit. Ma már tudom, milyen ölni azért, hogy ne én legyek az áldozat. Éhezem, koszos és büdös vagyok. Régen nem aludtam igazi ágyban. A fülem már nem zúg, sokkal inkább folyamatosan szűri a fegyver ropogás hangját. Már nem vagyok támogató, sokkal inkább egy humanoid gyilkoló gép. És nem tudom, hogy mi lesz holnap, lesz-e egyáltalán, megérem-e. Egy valamit tudok. Azért változott meg az életem, mert fent a gazdagok, az urak ezt akarták, nem törődve velem, a kis emberrel. Ez nem az én háborúm. Én nem akartam ezt.

Holnap már egy újabb területet kell meghódítani és megtisztítani az ellenségtől, akik ugyanolyan emberek, mint én és ugyanúgy nem akarták a háborút.