Hideg ősz volt. Komor fellegek takarták az eget, mintha sosem akarnának többé napot engedni a földre, csupán a folyamatosan zuhogó esőt. Halottak napja volt. Úgy tűnt, mintha az Égiek az itt maradók el nem sírt könnyét hullatták volna. A fák leveleiket pergették fázósan, hosszú álmukra készültek. A temető néma csendessége halk morajlásra változott, amint nyüzsgő emberekkel teltek meg a sírok közti keskeny utak, taposott ösvények.
A Lány csendben figyelte a körülötte jövő-menő embereket. Ő is gyertyát szorongatott kezében, mégis tétován állt a tömegben. Aztán bizonytalanul férje nagyszüleinek kopottas sírja mellé térdelt és meggyújtott néhányat.
Ahogy a lángot nézte, szülőfalujának dombon álló, aprócska temetője kúszott elő emlékeinek poros halmából. Látta a mohával benőtt sírokat, az itt-ott megdőlt kereszteket, a régi, romos, eltűnő fejfákat. Mosoly suhant át arcán, de a hideg szél szemébe vágta a kemény esőcseppeket, lemosva a mosolyt is róla.
Felállt és körbenézett a hófehéren világító, vagy éppen feketén csillogó sírokon, a fejfák arannyal futtatott írásain, a frissen, fehéren kavicsozott utakon. Itt minden rendezett volt. Elnézte a díszes mécsesekkel, koszorúkkal dúsan megrakott embereket, kik esernyőjük alatt lépkedtek egyik sírtól a másikig ünneplő ruhában. Szánakozva tekintett a kezében tartott kis mécsesekre és elbizonytalanodott egy pillanatra. Aztán rövid vívódás után kihúzta magát és férje édesapjának sírjához lépett. Régi sír volt ez is, szépen rendbe téve. Szerényen, csendesen állt a kis gesztenyefa alatt, mellette férje guggolt. A Lány elővette zsebéből a gyufát, mécset gyújtott. A Fiú oldalra fordult, lopva letörölt egy könnyet a szeme sarkából, majd odalépett a Lányhoz. Átkarolta vállát, kezét óvón felesége domborodó pocakjára tette, ahol a meleg ujjak alatt mocorgás támadt. A sírra tekintett hosszasan, aztán rámosolygott a Lányra. A bemutatkozás megtörtént. Apró koszorút tettek a sír tövébe. A Lány fázósan húzta össze magán feszülő kabátját.
Menjünk, Szívem? - kérdezte a Fiú, s a másik bólintva felelt.
Kézen fogva indultak haza. Kicsi, fehér vályogház előtt álltak meg. A Fiú kinyitotta a régi fakaput. Még nagyszüleié volt, előtte pedig dédszüleié. Sírjaiknál az imént gyújtottak gyertyát. Most ők laknak benne. A Lány belépett az ajtón, aztán megtorpant. Odabenn mintha valami változott volna, mióta elmentek. Pedig a régi asztal a szőttessel a helyén, a fotel sem mozdult el és a kis kályhában még parázslott a tűz. Szeme ekkor az ajtó fölé akasztott fekete-fehér képre tévedt. A nagymama és a nagypapa állt ott szépen felöltözve, előttük a gyerekek.
A Lány hamar levette kabátját, hisz teljesen elázott és a kályhához lépett, hogy kiterítse. Útközben megsimította az öreg asztalt, rajta a szőttest, amin eddig semmi furcsát nem talált. Végigjáratta szemét a vizes lócán, a kézzel hímzett nyújtófatartón, mely a nagymama sodrófáját rejtette. Aztán az öreg kályhán állapodott meg tekintete. Férje épp a tüzet szította fel benne, s merengve nézte, ahogyan a parázs boldogan harapott a száraz fába. A Lány érezte, hogy itt vannak most velük mind, kik e házat valaha lakták és szerették. Elmosolyodott. Az ablakhoz indult, hogy meggyújtsa a gyertyákat és mécseseket. A konyha mellett elhaladva, a polcon meglátott egy régi, kopott füzetfélét. A nagymama receptes könyve volt az. Költözéskor találták a poros nyári konyha mélyén, a kacatok között. Azóta nem került a kezébe. Forgatta, nézegette a szakadtas oldalakat. Az egyik elsárgult lapon kézzel írott, régen elfeledett receptet talált. Egy süteményt a nagymamától.
Nézd csak, Kicsim, megtaláltam nagymamád receptjeit. Ez az almás itt jónak tűnik... - mondta a szálkás, dőlt betűket böngészve.
Férje kíváncsian dugta fejét a kis könyvbe.
- Ó, ezt ismerem! Gyerekkoromban sokszor csinálta a Mama. - derült fel a Fiú arca.
- Megsütjük? - kérdezte lelkesen.
A Lány nevetve adott egy kosár almát a Fiú kezébe. Kötényt kötött gömbölyödő pocakja elé és munkához látott. A konyhában mintha minden régi, megörökölt holmi a kezükhöz simult volna ezen a délutánon: a virágmintás mérőpohár, a fületlen keverőtál, a kopott fakanál, az öreg konyharuha.
A Lány gondosan kavarta a tésztát. Lopva férjét figyelte, aki az öreg kályha mellett az almát reszelte. Kisfia halk rugdalózásba fogott hasában, a Lány szája mosolyra húzódott. A Fiú a konyhába somfordált és a tésztához keverte az almát.
- Tegyünk bele valami újat is? – kérdezte a Lány az egyik fiókban matatva.
- Mit?
- Mazsolát! És csokit! – emelte fel győztesen a hozzávalókat a Lány.
- Jöhet! – vigyorgott a Fiú.
Tepsibe tették a puha masszát, aztán betolták a sütőbe. Kis idő múlva fahéjas, édes illata betöltötte az egész házat.
- Hm, micsoda illatok! – szagolt a Fiú a levegőbe.
- Mintha még itt lenne a Mama... - mondta örömmel és megsimította felesége derekát.
A Lány kivette a forró tepsit a sütőből. Megvárta, míg kicsit elhűl, aztán szépen felvágta. Jóízűen láttak neki a fenséges finomságnak. Mély, jóleső csend szállt a házra.
- Pont, mint a Mamáé.– nyalta meg száját a férje.
- Csak valahogy mégis kicsit más... Tettél bele még valami fűszert? - nézett kérdőn a feleségére.
A Lány a Fiú mellé vackolódott a kis kanapéra. Egyik kezét a pocakján pihentette, másikkal a sütis tányért tartotta.
- Semmit – válaszolta.
Párja kétkedve csóválta a fejét.
- Az égvilágon semmit. Hidd el! - mondta újra szelíden mosolyogva, miközben bekapott egy újabb szelet édességet.
- Miért, nagymamád hogyan sütötte? - kérdezte majd.
- Hát, én azt nem tudom, de amikor összegyűlt hétvégén az egész család, akkor arra a szép nagy rózsás tányérra halmozta a Mama az egészet, és nekiláttunk mind… Emlékszem, egyszer... akkor még kisfiú voltam és... - törtek elő a szavak a Fiúból, valahonnan mélyről és csendes, halk nevetések közepette a ház régi lakói, történetei lassan megelevenedtek.
Az ablakban világító mécsesek békésen pislákoltak a szoba félhomályában. Mire lángjuk halk sercegéssel egy utolsó füstcsíkká vált, a süteményes tányér is kiürült a kanapé mellett, a földön.
