Apám 1510. szeptember 25-én halt meg. Halálát a munkája és megrögzött hite okozta, miszerint a törökök ismét háborút indítanak ellenünk. Nagyszerű kovács volt, a környékbeli urak mind nála rendelték meg fegyvereiket, vagy patkoltatták meg lovaikat. Szép kis vagyont gyarapított, ám mindezt nem tudta kiélvezni a rengeteg munka miatt. Amikor nem volt megrendelés, ő nem pihent. Folyamatosan kovácsolta a kétélű kardokat, vérteket, kopjákat, buzogányokat és tőröket, hogyha eljönnek a törökök, a Magyar Királyság még felkészültebb lehessen. Éjt nappallá téve a kovácsműhelyében dolgozott, szinte csak aludni járt haza, ha tehette volna, még vasárnap is a vasat ütötte volna.
Megszállottsága a nándorfehérvári diadal óta tartott. Nagyapám a vár műhelyében szolgált a csata alatt, s mikor már fogytak az emberek, ő maga is a katonák közé állt. Így, az akkor tizenhat éves apámnak kellett egyedül biztosítania a fegyverek utánpótlását.
A győzelem után a szomszédos királyságok fellélegzett, hiszen a magyaroknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. Apámat azonban nem lehetett eltántorítani véleményétől. Szerinte egy ilyen erős és hatalomra éhes birodalom feje nem áll meg egyetlen elvesztett harc után. Így ő szorgalmasan készült a következő háborúra.
Azonban már nem volt fiatal. Látása egyre romlott, háta meggörbült, járása lassú és csoszogó lett. Bátyáim és anyám kérlelték, hogy vonuljon vissza, de mind hiába. Minél idősebb lett, annál inkább az ügy a megszállottja lett. Testvéreimre bízta a megrendelt munkákat, saját feladatát azonban nem hagyta abba.
Egy esős szeptember elejei nap volt, mikor bekövetkezett a tragédia. Szokásához híven, pirkadatkor átcsoszogott a házunk mellett álló műhelyébe, mely legalább kétszer nagyobb volt, mint a szoba, melyben éltünk. Két részből állt. A külső műhelyben, melynek csak teteje volt, állt a kohó egy nagy kéménnyel, az üllő és egy dézsa hideg víz. A mögötte lévő belső, zárt terű műhelyben is szintén volt tűzhely, fújtatóval, üllővel és dézsával. A hátsó fal előtt a négy karhosszúságnyi asztal állt, rajta kisebb-nagyobb, hegyesebb-kerekebb tűzifogókkal, kézi, ráverő, árkoló és simító kalapácsokkal. Az asztal melletti sarokban hevert az összes fegyver, melyet apám csinált az elmúlt időben. Egymáson feküdtek a döngölt padlón, néhányuk már olyan régóta, hogy szinte használhatatlanokká váltak.
Éppen egy buzogányon dolgozott. Megpróbálta kivenni a tűzhelyből, azonban öreg kezében nem tudta jól tartani a fogó, így az elengedte az izzó vasdarabot, és egyenesen a lábfejére esett, ami nem csak eltört, hanem meg is égett. A hatalmas kiáltásra mindnyájan a műhelybe rohantunk. Apám ott feküdt a földön a buzogány mellett, combját szorítva és keservesen, szinte ördögi hangon ordibálva. Idősebbik bátyám, Ábel azonnal szaladt az orvoshoz, mi pedig igyekeztünk hideg vízzel lehűteni apám vörös, elszenesedett lábát.
A doktor rövid időn belül megérkezett. A férfi legalább egy fejjel magasabb volt mindenkinél a városban, nekem pedig még a fejemet is fel kellett emelnem, hogy rá tudjak nézni arcára. Vékony, karót nyelt testalkata, őszes-barna sűrű haja, és apró szakálla az állán mindenkitől megkülönböztette. Egy hatalmas, cserzett bőr táskát hozott magával, melyre furcsa, íráshoz hasonlító jelek voltak festve. Utasította testvéreimet, hogy tegyenek szabaddá egy asztalt, míg ő zsákjából kipakolta eszközeit. Egy akkora fűrészt vett elő, mint maga a táska és egy vékony, rongyokba csomagolt fele akkora, kerek végű vasrudat. A mellékzsebekből kis tégelyeket, kupát és egy borostömlőt húzott ki. Hárman emelték fel ordító és szitkozódó apámat, aki fejét lerakva, egyből el is vesztette eszméletét.
- Amputálni kell – közölte az orvos teljesen nyugodtan. Kevés barnás-szürkés színű port öntött a kupába, melyet borral elkevert. Beleöntött egy kortyot apám szájába, aki köhögve felébredt, miközben száján folyt ki a bor, majd a doktor megitatta vele az egészet.
- Ez valamelyest enyhíti a fájdalmat, de tartsátok erősen! – kiadta testvéreimnek a parancsot, s elővett egy vastag, ám rövid botot, amit apám szájába nyomott. Táskájából kikeresett kötéllel erősen leszorította a combot.
- Ez nem asszonynak és gyereknek való látvány lesz. – Szigorúan ránk nézett.
- Itt maradunk – felelte anyám határozott hangon, és magához szorított. A doktor nem foglalkozott tovább velünk, fűrészét leöntötte borral, és elkezdte nagy erővel vágni a lábszár középső részét. Két bátyám erősen szorították apánkat, aki a fájdalomtól hol üvöltve felébred, hol ismét elájult.
Anyám egyre jobban szorított, és éreztem, hogy megremeg a teste minden egyes sikoly és csonttörő hang hallatán, de arcán nem mutatott semmilyen érzelmet. Szorításától lassan már alig kaptam levegőt, a szememet azonban nem tudtam levenni az eseményről.
Nem váltott ki belőlem semmilyen érzelmet, hiszen alig ismertem állandóan dolgozó apámat, helyette a csodálkozás és az érdeklődés foglalta le gondolataimat. Ábel, apám mellkasát, fiatalabbik bátyám, István, pedig lábát markolta jó erősen. Egyikőjük sem nézett oda, szemüket lesütve, félelmüket elrejtve szorították apánk testét olyan erősen, hogy kezük remegése is elmúljon. Az orvos, amilyen gyorsan csak tudta, fűrészelte az elhalt lábat, közben a ronggyal törölte a vért. Mikor végzett, a vasrudat a tűzbe tartotta, míg felhevült, majd azt nyomta óvatos mozdulatokkal a nyers hús, cafatokban lógó, vérző részeihez. Amint elállt a vérzés, apám csizmájából kivette a kapcát, csíkokra szaggatta, és térd föléig szorosan bekötözte. Vett egy mély levegőt, felegyenesedett és ingujjával megtörölte homlokát. Testvéreim elengedték apánkat, s remegő kezekkel és lábakkal rogytak le a földre.
- Adjatok neki naponta egy marék beléndek magot, hogy csökkentse fájdalmát, de minden alkalommal kevesebbet! – szólalt meg tárgyilagosan az orvos, miközben alaposan letörölte véres eszközeit, és pakolta be a táskájába.
- Köszönöm – remegő hangon szólalt meg anyám. – Mivel tudnánk meghálálni?
- Arra semmi szükség. Még én tartozom azzal, hogy életben tartsam Kovácsi Ábel urat.
Miután hazavittük apánkat, erős kíváncsiság lett úrrá rajtam az orvos személye iránt. Anyámat faggattam, de ő mindig elküldött, hogy most nagyon sok dolga van, és a kérdezősködés helyett inkább segítsek én is a ház körül. Ábel bátyámat az eset után szinte nem is láttam. Ő folytatta a munkát a kovácsműhelyben, így apámhoz hasonlóan egész nap dolgozott. István segítőkész volt, azonban ő nem tudott annyi mindent az orvosról.
Fiatalabbik testvérem mindig is közelebb állt a szívemhez, nem csak azért, mert tizenkettő évével kevesebb volt a korkülönbség köztünk, hanem mert húgaként mindig figyelt rám. Ha volt ideje játszottunk, megtanított lovagolni, csúzlival vadászni, a műhelyben engedte, hogy az egyszerűbb munkáknál segíthessek, és mindig kedvesen szólt hozzám. Ábel hét évvel volt idősebb nálam. Mindig fegyelmezettebb és kötelességtudóbb volt Istvánnál. Szüleink úgy nevelték, hogy egyszer ő lesz a családfenntartó, ezért nem néztek el neki semmilyen megingást. Ha nem végezte el rendesen munkáját, vagy nem jelent meg időben a műhelyben, mindig verést kapott. Apám tervei azonban idő előtt következtek be. Ábel tizenöt éves volt, mikor a baleset történt, és innentől kezdve neki kellett eltartania a családot.
Két bátyám nagyon hasonlított egymásra kívülről. Mindkettőjüknek zömök, erős alkata volt, széles arccal, rövid barna hajjal és mélybarna szemekkel. Ábel már elkezdett szakállat növeszteni, István pedig egy fél fejjel magasabb volt, fiatalabb kora ellenére. Személyiségük azonban nagyon eltért egymástól. Míg Ábel mindig szigorú, kötelességtudó volt, inkább a tettek embere, addig Istvánnal jól el lehetett beszélgetni. Őt minden érdekelte, szeretett tanulni, szerette volna látni a világot, ám apánk azt akarta, hogy mindkét fia kovács legyen, hogy még több munkát el tudjanak végezni, még több pénzt tudjanak a házhoz hozni. Így nem volt más választása, a plébániai iskola után kitanulta a kovácsmesterséget.
A baleset után még több időt töltöttem fiatalabb bátyámmal. Elmesélte, hogy az orvost Pispek Elemérnek hívják, és hogy bejárta szinte egész Európát és még azon is túl jutott, annak érdekében, hogy a legjobbaktól megtanulhassa az orvoslás tudományát. Ezután költözött ide, Újlakra, és megismerkedett apámmal, aki elkészített neki minden különleges és furcsa kinézetű orvosi eszközt, még akkor is, ha éppen nem tudta kifizetni. Édesapám megbecsülte Elemért, és örült neki, hogy egy ilyen jól képzett orvos van Nándorfehérvárhoz közel, aki majd rengeteg életet fog megmenteni az újabb háborúban.
Pispek Elemér minden nap eljött hozzánk furcsa táskájával, és újabb eszközeivel megnézni apámat. Már első nap utasított minket, hogy külön ágyba fektessük, és anyám ne aludjon vele addig, amíg meg nem gyógyul. Szerencsére három ágyunk volt, ami a többi háznál nem igen fordult elő. A három ágy, a fal három részéhez volt támasztva. Egy a bejárat mellett, egy a bal falhoz rakva, egy pedig a hátsó falnál, aminek a végében kemence is volt. A szoba közepén állt fiókos asztalunk, mindegyikünknek egy székkel. Egy faragott, sötétebb fából készített, szegélyén díszített feszület volt a jobb oldali falon, hogy mindenki jól láthassa, de a baleset után átraktuk édesapám ágya fölé.
Pispek úr minden látogatásakor végigtapogatta apánk arcát, megnyomkodta mellkasát és hasát, végül pedig mindig friss kötést tett a csonkolt lábra, mely minden nap máshogyan nézett ki, és szaga is egyre erősödött. A kezdeti enyhe pír egyre erőteljesebb és sötétebb, lassan már fekete lett, miközben terjedt felfelé. A szaga a romlott hús és tojáséhoz volt hasonló, ami az egész szobát ellepte. Anyám aggódva figyelte a vizsgálatokat, s mikor rákérdezett az eredményre, az orvos csak megrázta a fejét, és annyit mondott, imádkozzunk.
Egy hét telt el a baleset óta, és azóta apánkkal együtt mi sem aludtunk. Ha sikerült elaludnia, álmában kiabált és nyöszörgött, mikor felébredt, el akart indulni a dolgára, és minden egyes alaklommal leesett az ágyról. Édesanyám mintha tíz évet öregedett volna, fényes világosbarna hajában egyre több ősz csík keveredett, arcán a kezdetleges ráncok végleg elmélyültek. Eddigi kedves, gondoskodó természetét már csak apánknak mutatta meg, velünk keményen és türelmetlenül bánt, ha éppen nem dolgoztunk, ha pedig igen, akkor ránk sem hederített.
Ahogy lassan telt a második hét, azon kaptam magam, hogy sokszor gondolok Pispek úrra, és várom minden egyes alkalommal. Közvetlen ebéd után szokott megérkezni. A kapuban fogadtam naponta, és míg beértünk, elmeséltem apám állapotát. Végignéztem az összes vizsgálatot, s miután elment, én is megcsináltam minden mozdulatot, mikor édesapám aludt.
A harmadik hét nagyon békésen telt. A seb szagát már nem érzetük olyan csípősnek, és apánk is ritkán ébredt fel, ha aludt is, akkor sem beszélt álmában. Én örültem neki, mert így mi is pihentebbek és nyugodtabbak voltunk. Azt gondoltam, a nehezén már túl vagyunk, és lassan fel fog épülni. Viszont mikor édesanyám az állapotáról érdeklődött, Pispek úr már csak annyit mondott, hogy hívjunk papot.
Így is tettünk. Egész éjjel fent virrasztottunk a falon lévő kereszt és a betegágy előtt térdelve, miközben folyamatosan mormoltuk a templomban megtanult imákat. A plébános apánkra felkente az utolsó kenetet. Tömjént égetett, szentelt vízzel keresztet rajzolt a homlokára és latinul, hangosan kántálta a szöveget, melyet akkor hallottam először.
Hajnalra édesapám meghalt, s én ekkor döntöttem el, hogy orvos szeretnék lenni.